Manapság gyakori, és ismert betegség a gluténérzékenység, és szerencsére ma már ismertsége növekedni látszik arányosan a választékkal is. Ennek ellenére hatalmas falakba ütközik az, aki diétára kényszerült, hiszen a legtöbb vendéglátó egységben a divatnak is örvendő gluténmentes fogyókúra hatására, nem csak felháborodva fogadják a vendég ilyen jellegű kérdéseit, de a legnagyobb problémát mégis a tudatlanság okozza.

2002 óta május harmadik vasárnapja a lisztérzékenység és a gluténmentes táplálkozás világnapja, amelynek idén május 21. napja ad helyet.

Már az elején megálljt parancsolnék a kedves Olvasó tudásra szomjazó szemeinek, és tájékozódásra inteném őket, ugyanis a lisztérzékenység nem ugyanaz, mint gluténérzékenynek lenni! Információ gyanánt a számomra legegyszerűbb, legérthetőbb cikk, melyet betűk böngészésére ajánlok, ide kattintva érhető el.

Más autoimmun betegségek és a glutén

A gluténintolerancia társulhat más autoimmun betegségekkel, ilyen például az I. típusú (inzulint kapó) cukorbetegség, lupusz, pajzsmirigy betegségek, mint például Hashimoto thyreoiditis, amellyel (mint első haverral) engem is diagnosztizáltak.

Az Autoimmun betegséggel élők csoport tanácsára fogtam bele szinte  már a diagnózist követő első időszakban a gluténmentes diétába, amelynek köszönhetően a testem javulást ölelhetett keblére. A felszedett kilók rájöttek, hogy tévúton járnak, így gyorsan eltűntek. A bőröm kisimult, és veszített abból a puffadt állapotából, amit én utólag észleltem, régi fotók vetették ezt szememre. Azóta is sokkol a tükör becstelen volta!

A hormontabletta szedése nem bizonyult elégnek, a pajzsmirigy okozta érzelmi viharokon cseppet sem segített, nem űzte el az alvászavart, és az anyagcsere kaotikus zavarait is minimálisan fésülte ki. A diéta viszont hatalmasat lendített állapotomon, akkor kezdtem azt érezni, hogy közhelyesen ugyan, de van remény. A diétám azóta csak szigorúbb lett, ami rengeteg nehézséggel jár, viszont a boltok polcai egyre hívogatóbbá válnak a választéknak köszönhetően.

A kezdet viszont mindig nehéz. (Még egy közhely, ma úgy látszik ilyen napom van.) Nagyon nehéz volt a gondolatot befogadnom, leginkább azt, hogy ennek így kell maradnia, nem ebrudalhatom csak úgy ki az ajtómon, viszem magammal a sírba.

Az enyém egy maximálisan édesszájú család, akár Gombóc Artúrt is ihlethettük volna. Mindig imádtam enni, a húsokat, cukrokat, különböző tésztákat, tejfölt tejföllel, majonézzel, emellett pedig ráncaimért állítom a gyümölcsökre és zöldségekre való fintorgás vonható felelősségre. Hiányzott a habos-babos sütemények megkapó ízvilága, a savanyú gumicukrok nyálat csorgató kacaja a számban. (Utóbbi még mindig, ugyanis nem találok a feltételeknek megfelelőt...) Embert próbáló volt minden olyan alkalom, amikor miattam kellett Columbo nyomdokaiba lépve kaját keresni egy-egy fesztiválon, és sokszor még ma is dühítő, hogy a választékért a közeli üzlet helyett 25 kilómétert kell autózni. Rengeteg bőgés (szó szerint), csapkodás, idegeskedés, káromkodás fűszerezte sütés-főzés után viszont megtanultam együtt élni a helyzettel. Van kedvenc gasztroblogom, boldogítanak sikerélmények, nevettetnek meg kudarcok, és mesteri szinten készülök minden egyes kiruccanásra, ahogy ezt Hollandiában is tettem.

A környezet reakciója

Nem éreztem sétagaloppnak beadagolni a család számára a diéta fontosságát. Jó magam sem értettem egyáltalán a betegségemet, hogy mégis mi a fenéért kaptam ezt a hátizsákot (mintha nem lett volna elég), képtelen voltam észérvekkel alátámasztani, hogy miért kell gluténmentesen ennem, minek "követem a divatot", és pazarolok erre több pénzt.

Nem adtam fel, ami tény, talán nem sikerült volna párom támogatása nélkül. Egyedül nehéz, mindenkinek szüksége van valakire a családban, anyára, apára, nagymamára, vagy egy háziállatra, aki nem ítéli el az oktalannak tűnő próbálkozásokat, hiszen ezek nem csupán kísérletek, hanem csaták egy nagy háborúban. A közösségi oldal előnye az ilyen céllal alakítható csoportok, ahol receptek, tanácsok mellett támogatásra lelhet mindenki, ahogy a Gluténmentes konyha és lisztérzékeny hétköznapok névre hallgató zárt közösségben.

Sajnos még mindig túl sok az olyan vendéglátó hely, ahol tájékozatlan, és mogorva alkalmazottak fogadnak, nincsenek kellően, körültekintően felkészülve. Reméljük kicsiny országunk lassan, de annál biztosabban zárkózik majd fel a nyugati országokhoz.