A határaim én vagyok.

A haverok és én

Úri passzió

Életem betegen

2017. június 04. - NBrigó

Amikor belevágok egy-egy betegtársam történetének megírásába, mindig magamra öltöm a reményt - akaratlanul is -, hogy előítéletektől, megbélyegzéstől mentes sorokra lelhetek, és adhatok tovább az olvasóknak. Sajnos ez még várat magára, Életem betegen rovatom mai szereplője, Csilla, akit PCOS és IR után Sclerosis Multiplexszel diagnosztizáltak.

eletembetegen.jpg

Csilla egy reggel arra ébredt, hogy kézfeje elzsibbadt, három nap elteltével pedig már az egész karja, ami irányíthatatlanná vált. Ekkor fordult orvoshoz. A neurológiáról tovább irányították a reumatológiára, két nap elteltével már lebénult a bal keze, három ujja, és már az arca is zsibbadt. Bekerült a kórház ügyeletére, kivizsgálások hosszú során kellett átesnie. Négy orvos állt felette értetlenül, latin szavakkal pingpongozva, ekkorra már háta is érzéketlenné vált. Végül egy MR vizsgálat mondatta ki a sclerosis multiplex diagnózisát. Szteroid injekció segített, hogy jobban legyen (melyhez öt hónap kellett!), de a három ujja merevsége úgy döntött, marad. Ez nem volt elég, az új "haver" mellett meg kellett küzdenie a munkanélküliséggel is, ugyanis egy hónap táppénz után a kirúgás mellett döntött munkáltatója!

"Amikor az SM kiderült, lebénult a bal oldalam. Egy hónapja voltam táppénzen, amikor felhívott a főnök, hogy mikor megyek dolgozni. Mondtam, hogy nem tudok, mert még mindig béna a kezem. Kb. 10 nap múlva postán jöttek meg a papírjaim"

Tekintettel arra, hogy férje dolgozik, az önkormányzattól támogatást nem remélhet, megfelelő munkahelyet a mai napig sem sikerült találnia. Szerencsére viszont otthonról végez önkéntes munkát, amely a hasznosság érzésével karöltve nyújt vigaszt Csilla számára. Étrend kiegészítőket szed, vitaminokat, valamint ismerkedik az egészséges étkezés szabályaival.

"A szűk családomon kívül senki nem érti, hogy miért vagyok itthon, és úri passziónak nevezik az állandó fáradtságomat, szédülésemet. Ezekkel a mai napig nem tudok mit kezdeni. A háziorvos szerint az SM nem betegség, és csodálkozott, hogy ezzel leszázalékoltak (követelte, hogy látni akarja a határozatomat)."

Idén januárban kopogtatott Csilla ajtaján az asztma, mellyel még ismerkedési fázisban jár, mégsem tört meg a diagnózisok súlya alatt! Szeretne örökbe fogadni egy gyermeket, ez a vágy ad neki erőt a küzdelemhez, és férje, aki támasza minden nap.
Nagyon nehéz minden egyes diagnózist feldolgozni, megélni, megérteni a tényét, elfogadni. Csillának sikerült felállnia, erőt merít nap, mint nap, és nem téveszti szem elől a kitűzött célját. Azt hiszem ez lehet a kulcs. Koncentrálni kell az előttünk elterülő horizontra, elképzelni azt, ami mögötte van, és kapaszkodni abba. El nem engedni, szorítani, fogat összeszorítva menni tovább.

"Megtanultam értékelni azokat a pillanatokat, amikor elfeledkezhetem a betegsége(i)mről. Becsülöm azokat az embereket, akik mellettem maradtak, akik segíteni próbálnak. Imába foglalom a férjem nevét, akinek kétszer is felajánlottam, hogy váljunk el (1: meddőség, 2: SM), ám Ő nem hagyott el, hanem mindenben támogat, és kibírta a depressziós időszakaimat is. Az elmúlt években megtanultam, hogy akaraterővel sok minden legyőzhető, és azt is, hogy nem kell mindig nekem nyernem. Megtanultam örülni az élet apró dolgainak."

szeretettel_nb.jpg

Csilla történetének és nevének közlése az engedélyével történt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://autoimmun.blog.hu/api/trackback/id/tr8212562485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.