A határaim én vagyok.

A haverok és én

A rút papírpillangó

Vendégposzt Brigittától

2018. március 16. - JBrigó

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, akinek születésekor „szakmai szemmel” nem adtak fikarcnyi esélyt sem az életre, ő mégis kapott.
A kislány szépen cseperedett. Egyáltalán nem burokban fogva tartva. Korához képest mindig is érettebb volt. Tudta, hogy óvnia kell magát néha a leghétköznapibb dolgoktól is.
Nagyrészt ugyanúgy élt, mint egészséges társai. A különbség annyi volt, hogy ha ő padlót fogott a nagy, szaladgálós játék következtében nem úszta meg szimpla kis horzsolással; tenyérnyi nagyságban „levedlette” bőrét a térdéről, és aprócska kezein akkora vér töltötte lufik keletkeztek, hogy azt hihette volna, még plusz két keze nőtt, és iszonyatos fájdalmai voltak. Keservesen sírt, és ilyenkor teljesen elveszett az az érett gyerek jellem, ami egyébként jellemző volt rá egész kiskorában.

img_20180218_094155.png
Aztán felnőtt, és ha lehet még jobban szembesült azzal, hogy valami gond van. Talán vele. Talán a Világgal körülötte. Kisebb korában az utcán is megállították, hogy megkérdezzék, ugyan mi történt vele? Tán megégette magát? Vagy ekcéma? Oh, ha csak ennyi lenne!, gondolta, míg édesanyja felelt helyette, hogy sajnos egyik sem. Ő így született és, hogy nem gyógyítható.
De aztán ahogy idősödött, úgy változott ő is, a környezete is, az életvitele is, és muszáj volt kizárnia a külsejéről szóló pusmogásokat, bámuló tekinteteket. Mert most, hogy már nagyobb volt, nem kérdeztek. Pedig lehet még az is jobb lett volna, ha inkább szemtől-szembe megkérdezik, tőle mi van vele. Bár kicsit ettől is tartott… mert ha kiönti valaki elé 27 évének igencsak túlcsordult poharának tartalmát, akkor bizony jön az, amit a világon talán a legjobban utált; a sajnálat. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a szépen becsomagolt, ám üres ajándékdobozzal. Ezután az egy szó után, na és az illendő „köszönöm”, vagy „ugyan, már meg se kottyan” válaszok után csak a kínos csönd következett.
És ezt is utálta. Kellemetlenül feszengett, ha az élete került terítékre, mert ő úgy gondolta, hogy semmi extra nincs benne. Pedig kiszámíthatatlan volt mindig is, hogy egyik napról a másikra mi is történik vele. Milyen módon fordul ellene a saját bőre, egyik éjjelről a másik reggelre, hány újabb seb és hólyag lepi el a testét, csak attól, mert békésen aludt, és egyik oldaláról a másikra fordult át az éjszaka közepén.
Mindig csak reggelente szembesült a „pusztítással”, ami után el kellett takarítani a romokat. De már ehhez is hozzá szokott; tű, kötszer, krém. Hozzátartoztak a mindennapjaihoz.
Ő azonban még így is azt gondolta, hogy ugyanolyan, mint a többi ember, csak van egy kis szépséghibája és kisebb-nagyobb korlátai. És ő semmire nem vágyott jobban, minthogy ezzel együtt vagy ennek ellenére is úgy kezeljék, mint akárki mást, akinek nincs a ruhája alatt lepkeszárny-vékonyságú, itt-ott pirosas foltokkal, hólyagokkal és ruha alatt megbúvó kötésekkel beborított sebes bőre.

Írta és illusztrálta: Brigitta
Kép forrása: Pinterest
Brigitta blogja: Brigitthoughts

A bejegyzés trackback címe:

https://autoimmun.blog.hu/api/trackback/id/tr2813742774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.