A „hiedelmek” és a végtelen mennyiségű bölcsességgel ellátott idézetes képek szerint, a sírás átmossa az embert és megkönnyebbülünk tőle. Kiadjuk a belénk rakódott feszültséget, és mintha hosszú idő után, először vennénk egy jó mély levegőt, feltöltődünk és mehetünk tovább.
Nos, én kivétel vagyok ez alól (is). Alaphelyzetben egy cserfes, nagyszájú csaj vagyok, aki nem veti meg a szarkasztikus stílust, a magas labdákat előszeretettel csapja le és nem fél bármilyen poénos repostot bedobni, ha szerinte a helyzet megköveteli. Hogy ennek mennyire van pozitív eredménye, az nyilván a többi jelenlévőtől is függ, de alapvetően mindig betalálok – így, vagy úgy – és az „Igazad is van!” meg a „Jól beszélsz!”-típusú vizek folyton a malmomra hajtódnak.
Pár héttel ezelőttig, büszkén mondhattam, hogy tavaly ősz óta nem sírtam komolyabban, előtte pedig csak 5 évvel azelőtt, mikor a Mamám meghalt, illetve ugyanebben az időszakban, amikor is, 2 évig gyógyult egy óriási seb a nyakamon és már besokalltam a mindennapokban. De ennyi. Szóval nem vagyok egy sírós típus, pláne, hogy a nagy átlaggal ellentétben, engem nem feltölt, és nem megkönnyebbülök, hanem épp ellenkezőleg; még lejjebb lök onnét, ahol épp vagyok és minden lelkierőmet, kedvemet a semmibe taszítja.

És, mivel jóformán hosszú ideje nem éltem át ilyet, a pár héttel ezelőtti helyzet és állapot is, végtelenül kényelmetlen és fura volt számomra… Mert alapvetően egy küzdő típus vagyok, s fizikai erőm híján, a szám és a beszélőkém az, amivel nagyrészt ki szoktam fejezni (néha nem túl illendő módon), ha valami nem tetszik, érzékeny, fáj, stb.
Ez esetben viszont, napok óta nem aludtam rendesen egy, a jobb fülemen keletkezett seb miatt (ami bár nem nagy, vagyis, lehetett volna rosszabb is), és miután kezelésbe lett véve, majdhogynem egész nap olyan érzés volt benne, mintha le akarna szakadni a helyéről. Arról nem is szólva, hogy nem volt túl szép látvány, és gennyedzett, ezért naponta többször le kellett ápolni. Mondjuk mostanra, mire ezt írom, már kb teljesen túl vagyok rajta. A fülem felső csücskén ül még egy varr, ami majd lepottyan, és már a fekvés/alvás is sokkal jobban megy!
Szóval, a fülem ellátásánál (sem!) nem küzdöttem. Egy szó nem hagyta el a számat, felszisszenés, vagy mély levegővételen kívül. A „tombolás” és ellenkező szavak helyett, csak a könnyek jöttek… Hol jobban, hol kevésbé, ez épp az adott ápolás milyenségétől függött. Azonban egyik este, miután túlestünk a procedúrán, és ismételten elpityeregtem magam a kellemetlen érzés miatt, nem apadtak el a könnyeim. Halkan tovább zokogtam még pár percig, s közben azt éreztem, hogy elég volt, nem bírom tovább. Minden összegyűlt bennem, abban a pár percben és olyan volt, mintha már a legvégénél járnék a dolgoknak és nincs erőm harcolni semmivel és senkivel.

Természetesen, a konkrét feladás szóba sem jöhet. De a harcokhoz, csatákhoz fáradtnak éreztem magam. Lehet eddig is az voltam már, csak kellett egy ilyen fizikális malőr, ami jobban kihozza az érzékeny részemet, s egyúttal elvezetett idáig. A mértjét nem kutatom… Talán ideje volt észbe kapnom, vagy csak visszavennem magamból, mert az elején említett attitűdű viselkedéssel ellentétben, nem én vagyok az istenkirálycsászár és a majd-én-megváltom-a-világot ember. Mondjuk, konkrétan, sose hittem ezt, de néha talán úgy viselked(t)em…

Egy biztos: nem telik el úgy nap, hogy ne ismerném meg magamat egy-egy újabb oldalról…