Tavasz van. Megmásíthatatlanul. A nap süt, hallom a madarak lelket simogató dallamát, a fák zörrenését, és a remény üvöltését, itt bent, magamban, legbelül. Hallom, mert engedem hallatni, és hallom, mert a történetemre nem rakhatok pontot. Nem fejezhető be, írnom kell tovább, nem szerepel a lapokon, egyetlen fejezetben, sorok között a feladás, a megállás. Ahogy az idő, úgy én is haladok. Nem számit - hisz kit érdekel - az, milyen ütemben teszem, látja ezt rajtam kívül más? Nem! A Nap kisüt, fénye lassan, ám annál magabiztosabban kap erőre, leli meg a rétet, a háztetőket, az erdőt, minden bogarat, őzet vagy kutyát. Rügyek ébredeznek a fákon, és ahogy hallom ezt a fülsüketítő boldogságot, látom ütemét, és szépségét, már nem számít mindaz, mit nem érhetek el. Még nem. Azt látom csak, amit megtehetek, elérem, és magamhoz húzom. A lényeg ez. Meglátom, elhiszem, hogy elérem, és meg is ragadom. Nem engedem el, csak mert valaki úgy véli, képzelődöm csupán. Én érzem, én látom, nem más. Hinni magamban valahol itt kezdődik. Átlépni azt a határvonalat, amikor nem más hitébe kapaszkodunk, hanem a sajátunkba, és haladunk úgy, és akkor, amikor nekünk jó, amikor érezni akarjuk talpunk alatt a változás ropogását. Tavasz van, megmásíthatatlanul. Nem rohanok, üdvözlöm, és hagyom, hogy rám találjon.
