A határaim én vagyok.

A haverok és én

A haverok és én

Pengeélen táncolunk

Életem betegen

2021. május 02. - JBrigó

Vannak tünetek. Évek óta kínoznak. Éppen annyira, hogy tudjuk, valami nincs rendben. Több, mint normális, több, mint elvárható. Diagnózis nincs.

nevtelen_masolata_1.png

Óriási elhatározás elmenni, és kitárulkozva asztalra tenni tüneteinket, érzéseinket. Még nehezebb, mondhatni embert próbáló, amikor nem tudjuk világos, érthető szavakkal definiálni a tüneteinket. Súlytalanná válunk, értékünk percről percre csökken a magunk, és talán az orvos szemében. Végül nem nézhetünk ki elég betegnek, szavahihetőnek, nem festettünk elég eltökélt, pénzes személy képét magunkról, vagy egész egyszerűen nem jelentik mást, mint egy amolyan rejtélyt, mit megirigyelne maga Poirot is Columboval karöltve.

Az eredmény - bármelyik legyen is a valódi ok - diagnózis és remény nélkül távozunk.

Napjaink a tünetek csillapításával telik, már ha olyan szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, hogy vannak erre elérhető eszközeink. Meglehet, hogy nincsenek. Ekkor nem marad más, csak az idő, és a remény, hogy ez a kettő együtt veszi a fáradtságot, és halkít valamelyest a testünkben tomboló zenebonából. 
Mind ismerünk olyan történeteket, amik azzal végződtek, hogy "ha időben észrevettük volna", vagy "korábban kellett volna orvoshoz fordulni", esetleg "az utolsó pillanatban jöttünk", éppen elkerülve a bajt.
Mi táncolunk pengeélen, és a rendszer adja az ütemet. 

90681694_294542061509538_7785218605909540864_n.png

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://autoimmun.blog.hu/api/trackback/id/tr3416520082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása