Autoimmun betegként én is küzdöm a hullámvölgyekkel. Azok az emelkedők! Olykor igen nehéz megmászni azokat, különösképpen akkor, amikor új "haver", azaz betegség kopogtat az ajtón. Gyógyíthatatlan betegségekkel a nyakunkon az élet mindennapos harc, mosolyok, és könnyek áztatta csatatér.
Sújtson bármi, képesek vagyunk helyzetünkből valami különleges dolgot kovácsolni.

Mai interjúm alanya, Lukoviczki Réka, a Lábatlan blog szerzője, aki fiatal kora ellenére - ahogy ő fogalmazott - "adta fejét az amputáltak segítésére".
Ki ő, és miért kértem fel az interjúra? A cikkből kiderül!

Forrás: Facebook

Kérlek mesélj magadról, hol ismerhetik meg történetedet, céljaidat azok, akik nem hallottak még rólad?

2015-ben létrehoztam a Lábatlan Blogot annak kapcsán, hogy a sérültség tabu témáját a nyilvánossággal, a hétköznapi emberrel megosszam. Két éve veszítettem el a bal lábamat és azokban az időkben nagyon furcsa volt számomra, hogy semmilyen hírek nincsenek a protézisviselésről, az amputáltak életstílusáról. Az egész egy forró kása volt, amit mindenki igyekezett konzervatívan kerülgetni. Elhatároztam, hogy ezt a lyukat befoltozgatom az írásaimmal. Ezek mellett pedig manapság rendszeresen előadásokat tartok cégeknek, iskoláknak, kisebb - nagyobb helyi közösségeknek az élet szeretetéről, az életigenlésről.

Ahhoz, hogy a „helyzetedből” a lehető legjobbat hozd ki, mire volt szükség?

Arra a felismerésre, hogy nincs megoldhatatlan helyzet az életben. A probléma csak addig jelent problémát, amíg annak is kezelem. Amint kihívásként, vagy megoldandó feladatként tekintek rá, egyből leesnek a terhek a vállamról és képes leszek kitisztult fejjel nekilátni a megoldás keresésének. Ehhez rengeteg meditáció, egészséges pozitív életszemlélet és rengeteg nyitottság szükséges. Az én helyzetem még azt is “megköveteli”, hogy minden nap figyeljek magamra, a testemre és a belső folyamatokra egyaránt. Nem hízhatok el, mert akkor már nem tudok jól műlábat viselni, egészségesen kell étkeznem, hogy a testem tele legyen energiával és a lelki mélységeket is kezelnem kell. Talán elsőre soknak tűnik mindez, de valójában a mostani életem egy járható út.

Hogyan kezeled a mélypontjaid, és mit teszel annak érdekében, hogy „kievickélj” onnan?

Mára egy nagyon fontos dolgot tanultam meg: a mélypontokra szükség van. Időnként teret kell adni a rossz érzéseknek és a félelmeknek, amik eluralkodnak rajtunk. Meg kell élni a gödör alját, nem szabad elhessegetni, mert vissza fog jönni, ha nem éljük át teljes mélységében. Szerintem a mélypontok alkalmával rengeteg mindent meg tudunk érteni magunkkal és a környezetünkkel kapcsolatosan. Például, amikor egy alkalommal nagyon szörnyű időszakon mentem keresztül a műlábam miatt, valami nagyon fontos dolog leesett az életem egy másik részét illetően: hogy sok gyerekkori és serdülőkori tapasztalatot mélyen magamban hordoztam, amiket nem sikerült egészen odáig feldolgozni. Ígyhát nekiláttam írni. Volt, amikor napokig csak görnyedtem az asztal fölött, és a könnyeim annyira potyogtak írás közben, hogy alig láttam a betűket. Nekem a gondolataim írásba foglalása volt a kulcs a nehézségek feldolgozásában.

Sok autoimmun betegség jár veszteséggel (pajzsmirigy, izmok elsorvadása), kényszerít tolószékbe, bot használatára, rendszeres kórházi kezelésekre, stb, és tépázza meg önbizalmunkat. Némelyik külső szemmel látható, de sokunk egészséges külsővel bír. Mit tanácsolsz az önbizalom visszanyerésére?

Az önbizalom sosem jön csak úgy, azon mindig dolgozni kell. Ha egész nap otthon várnám, hogy az önbizalmam fejlődjön, de közben semmit nem tennék ennek érdekében, akkor sehova nem jutnék. Az önbizalom szerzés kulcsa a tapasztalat. Minél több helyre jutok el, minél több feladatot vállalok és oldok meg legjobb tudásom szerint, minél több minőségi kapcsolattal veszem körbe magam, annál inkább rendben leszek saját magammal. A balesetem nagyon jó önbizalom terápia volt számomra, mert a talpraállás során megtapasztalhattam emberi nagyságomat, rájöhettem a képességeimre és megszerethettem a lényemet. Sokkal jobban vagyok most magammal, mint két lábon voltam, bár a körülmények ez ellen beszélnének.

Te hogyan küzdesz meg az előítéletekkel, megbélyegzéssel, és mit tanácsolsz számunkra?

Engem az emberek nap mint nap sajnálnak, pedig nem adok rá okot, én úgy érzem. Igyekszem nem panaszkodni, nem rosszul beállítani az életemet, sokat mosolygok és élvezem a mindennapjaimat. Az emberek nem sokszor látnak sérülteket, nem jön velünk szemben az utcán szinte soha rövidnadrágos műlábas, aki megmutatná, hogy így is van élet. Én ezt a feladatot vettem a nyakamba, aminek rengeteg pozitív és időnként borzasztóan nehéz negatív hozadéka is van. Az éremnek mindig két oldala van. Egyúttal megtanultam becsukni a szemem és a fülem, amikor furcsa, akár ítélkező ingerek érnek a külvilágból. Túl sok energiám rá menne, ha állandóan azzal kellene törődnöm, hogy ki mit gondol rólam. Persze, meg szoktam hallgatni véleményeket és adok mások szavára, de csak egy egészséges mértékig. Ami számomra építő jellegű és hasznos tanács, azt mindig nagyon szívesen megfogadom.De talán a legfontosabbnak ezt emelném ki: megtanultam nyakas lenni, ha a saját dolgaimról van szó és nem engedni a negyvennyolcból. :)

Forrás: Facebook

Blogod olvasása, előadásaid segíthetnek autoimmun betegeknek is, ha igen miben?

Az előadásaim nem arról szólnak, hogy hogyan kell műlábat viselni. Igyekszem arról beszélni inkább, hogy az, amit én véghez vittem, nem egy zseni képessége. Nem születtem szerencsés csillagzat alatt, nincsenek gazdag szüleim, nem tett soha senki semmit a fenekem alá. A saját önerőmből, kitartásomból építettem fel mindazt, ahol most tartok. És biztos vagyok benne, hogy ezek a képességek, az életrevalóság képességei minden emberben ott vannak. Vagyis ott szunnyadnak, mélyen, nem is tudunk róluk igazán. Mivel a hétköznapjainkban ezeknek a képességeknek csak a töredékét használjuk ki, el sem tudjuk képzelni, milyen erő lakozik bennünk.

Mit üzennél nekik?

Szeretném arra buzdítani a kedves Olvasókat, hogy éljenek a saját képességeikkel és térképezzék fel a belső értékeiket. Ehhez viszont sokszor fel kell adni a komformista életstílusunkat (nehéz!) és afelé elindulni, ami a legtöbb rejtélyt és kalandot kínálja fel. Sosem egyszerű megtenni a kezdő lépést, sosem könnyű megváltoztatni egy berögződött szokást. Én mindig arra gondolok, hogy úgy akarok élni, mintha nem lenne holnap. Ha nincs holnap akkor “csak a ma marad”: most van lehetőség, hogy mindent megtegyünk, amit csak szeretnénk. A jelen erejét használva élni a kulcs!

Mire hívnád fel egészséges embertársaink figyelmét?

A “mindenünk” megbecsülésére. Hogy semmi sem biztos, se az, hogy hazaérek az autóval, se az, hogy a szeretteim ott lesznek mellettem mindig. Érdemes örülni és hálát adni azért már most, amink van és nem akkor sírni, amikor valami elveszett. Ami eltűnt, azt pedig méltósággal elengedni. Sokszor merül fel a kérdés, hogy hogyan is bánjanak velünk, a “kevésbé épekkel”. A sérültek vonatkozásában annyit szeretnék elmondani, hogy akkor tehetnek velünk, a legtöbbet, ha ugyanolyan emberként kezelnek minket, mint bárki mást. A beteg sem szeretné mindig betegnek érezni magát, előbb-utóbb megunja. Azt is tudom, hogy a sajnálat egy természetes érzelem, de mi attól csak rosszabbul fogjuk érezni magunkat, ha szánakozva néznek ránk, mert olyankor tudattalanul azt éreztetik velünk, hogy kevesebbek vagyunk, mint mások. Kezeljetek minket emberként, ne sérültként, és mi is a társadalom hasznos tagjainak fogjuk magunkat érezni.