Adott egy tükör, és én. Nézz bele, majd vegyünk elő engem. Olvassunk inkább rólam. Könnyebb neked, nehezebb nekem, de ez megváltozik majd. Talán. Most én leszek a tükör, magammal szemben, hogy kibogozhassam a csomót, rendet tegyek a káoszban, esetleg zavart keltsek ott, ahol nyoma sincs fegyelemnek.
Vegyünk engem. Én vagyok a tükör. 168 centiméterrel, jelenleg 58 kilómmal, átlagos testalkattal. Öltözékem sosem kihívó vagy harsány, a hajam most a vállamig sem ér, barna színben pompázva üvölt belőle a hétköznap. Szemem barna, arcomon csak a már meglévő ráncok, és szeplők csapnak némi zajt. Ruházatomtól függően vagyok tetovált, éppen annyira, hogy észrevegyék. A fodrász frizuraválasztása a testemen éktelenkedő színes motívumok eredménye. Rebellis hatást kölcsönöz nekem. Szerinte. A tetoválások miatt. Lázadó vagyok, vad, sátáni, nőietlen és undorító. Az utca embere szerint. Lehetek túl vékony, túl kövér, kellene sportolnom, máshogy járnom, mosolyognom, barátkoznom. Nagyképű is vagyok. Nem nézek máshová, csak előre. Komor ábrázattal haladok. Fiatal vagyok, gondtalan, tudatlan, tapasztalat híján legyintésre méltó. Terhelhető, friss, üde, tökéletes szellemi adottságokkal.
Fotó: Pinterest
Most pedig állok, magammal szemben, elrévedve a tükör alkotta képmásomba. A test, amit örököltem, és a súly, aminek most a pajzsmirigy diktál. Ez vagyok én. Olyan öltözékben, ami nekem megfelel, és annak, aki fontos nekem. Abban a ruhadarabban, amit megfizethettem, talán hosszas vívódások árán, majdnem egy olyan frizurával, amit a hajszobrász hölgytől kértem. Váll felettig érő, egyszerű forma, amelyet nem kell gondozni. Nem kell szárítani, vasalni, csatokkal, és különféle szerekkel a világ számára imponálóvá varázsolni. Nem kell törődni vele. Olyan fazonra volt szükségem, amitől nem fáj a fejbőröm, nem húzza a súlya, nem kell fésülni, szárítani, gondozni, mert az esetek többségében felemelni sem tudom a karom vagy éppen megtartani azt. Képtelen vagyok súlyt emelni, mázsásat, amitől összeszorul a fogsorom, olyat, amit egy hajszárító jelent számomra. Nem vagyok lázadó, a kamaszkorral búcsúztunk el egymástól. Tetovált vagyok, mert nekem ez tetszik, elvarázsol, kifejez, keretbe helyez.
Sportolnék, ha a testem szeretné, igényelné, és nem kellene a nyolc órás, ülő munkámat is minimum egy órás pihenéssel feldolgoznom, ha képes lennék a házi munkát megfelelően ellátni, mindezt anélkül, hogy ne ártanék magamnak, ne érezném életképtelennek a szervezetem, és úgy, hogy feladja a működését. Többet mosolyognék, ha nem kellene minden egyes nap különböző, olykor elviselhetetlen fájdalmakkal küzdenem, és talán akkor lenne alkalmam olyan luxusra is, mint a barátság. Előre haladok, nem nézve senkire, hogy visszanyerjem azt, amit a betegségek elvettek tőlem: az önbizalmam. Nem nézek körbe, hogy ne kelljen szembesülnöm a reakciókkal, hogy ne kelljen azt látnom, amit mások, és azt, amit én gondolok magamról. Azt akarom, hogy ne érdekeljen. Fiatal vagyok, és minden héten zokogok azért, hogy ennek ellenére a nagymamám egészségesebb nálam, hogy többet tapasztaltam, mint elvárható lenne, és félek annyira, amennyire ennyi idősen nem kellene. Nem fer. Nem vagyok terhelhető, mert amit cipelek, bírok, annak is nagy árat fizetek. Ahogy minden kimondott, értelmes mondatért, észben tartott információért. Friss vagyok, miközben motivációs beszédek sorát kántálom magamnak. Ülve, állva, fekve, és járva.
Harcolok a tündérmesébe illő toleranciáért, emberségért, egy olyan hozzáállásért, ami nem kényszerít majd kényelmetlen kitárulkozásra. Olyan szemléletért, ami nem kérdőjelez meg.
