Általában egy diagnózis felállításához körültekintően kell eljárni. Először is, miután a baj sejtetni hagyja magát, erőt kell gyűjteni lelkileg (talán fizikailag is) ahhoz, hogy tüneteinket hátizsákunkból a háziorvosunk asztalára fektethessük. Ha szerencsénk van, beutalóval kezünkben intünk rövid búcsút, de ha nem, kálváriánk küszöbére idő előtt megérkezünk.

Kevés olyan történetet meséltek el nekem, amelyben a diagnózis felállítását megelőző időszak rövid, gyors, és nem utolsó sorban könnyű volt. Általában vizsgálatok egész hada áll sorban kegyeinkért, és az egész felhajtás már önmagában terhet ró a tünetektől már amúgy is meggyengült lelkünkre. Ha szerencsések vagyunk, támogatók egész gardedámja vesz körül minket, de ha nem, egyedül indulunk csatába. Bárhogy legyen is, ez az egész mindennek mondható, csak könnyűnek nem.

Kép forrása (link)

Miértek és mertek most itt nem kapnak helyet. Érzéseinkből falatoznak orvosok, nővérek, kik talán nem az előnyös oldalukat mutatva végzik el rajtunk különféle kötelező vizsgálatukat. Úgy lépünk ki, majd be a kórháznak bélyegzett épületbe, mint ismerősök, teli reménnyel olykor, de néha meggyötörve. De végigjárjuk a nekünk szánt utat, és talán, tényleg csak talán lesz írva valami egy papír aljára. Ez a lap életünk szerves részévé válik attól a pillanattól, hiszen bemutat újdonsült haverunknak, azaz betegségünknek, arcot, színt, nevet kap tüneteink csokra. Életünk már a papíros átadásakor irányt vált, új mederbe költözik, és mi nem tehetünk mást, mint harci díszben tetszelegve követjük. Küzdünk nap, nap után.

Előfordul, hogy mi sem értjük, mi történik, hiszen hosszú idő az, amire az elfogadásnak szüksége van. De nem várhatunk rá, akár egy buszmegállóban, a padon csücsülve, pusztán egy lélegzetvétel elejéig, míg összekaparunk valami erőnek mondható foszlott darabot, és szavakat formálunk belőle, hazatérve. Prezentálnunk kell, ami velünk történt, mindezt úgy, hogy talán mi sem értjük igazán. Ráadásul a kimondott szavak veszíthetnek súlyukból, bennünk sokkal nehezebben élnek. De megpróbáljuk, előadjuk, és reméljük, hogy célt érünk, és abban a mederben nem egyedül állunk majd.

Ahogy telik az idő, kezelések, gyógyszerek egész hada lehet alapja létünknek, és végül már nem marad lehetőség, energia élni. Szabadba menni, játszani, örülni, koncertre járni vagy csak egy csésze kávét meginni, egy tányér sütit megenni a barátokkal. A munka egy távoli heggyé válik, melyet nap, mint nap kínok között kell megmászni, és megeshet, hogy nem tudjuk, hogyan tovább.

Megesett, velem is! Kaptam szemrehányó, számonkérő üzenetet, búcsút is intettek, de csak olykor. Szidtak másoknak, festettek vélt sérelmeket önzőségből, ujjal mutogatva a bélyegektől roskadozó hátamra. Végül szertefoszlottak a kinti világban. Nem haragszom, te se tedd! Egy fejezet volt, mit ellapoztunk, könyvünket ne visszafelé olvassuk! Fájdalmas fejezet, talán érthetetlen, zavaros, de csaljunk mosolyt arcunkra, örömmel lépdeljünk tovább, mert nekik nem kell élniük azzal, amivel nekünk. Olyan kincset birtokolnak, amit egészségnek neveznek, gazdagok lehetnek, tudtukon kívül.

Szigorú tanárainkká válva búcsúztak, nekünk ne legyen más dolgunk az Élet iskolapadjában, mint előnyt kovácsolni hűlt helyükből, kellemes emlékké formálva azt. Szobrunkat tegyük jól látható, napfényes helyre, megemlékezve arról a másik mederről, melyben folyt létünk. Vajon mennyire volt az igaz, és tiszta?