Ismered azt, amikor kisgyerekként mindennap más akarsz lenni? Hétfőn tűzoltó, kedden rendőr. Szerdán állatorvos, mert megmentettél a kinti játék közben egy csigát. Csütörtökön szakács, mert segítettél anyunak az ebédben, pénteken fodrász, mert az oviban „befontad” a pajtásod haját…
És ha szerencsés vagy, meg egészséges, akkor életed során, minimum háromba bele is kóstolhatsz, vagy még többe, akár hobbiból.

Én, személy szerint sosem ábrándoztam ilyesmikről gyerekként… Talán túlságosan is két lábbal álltam a földön, és már akkor tudtam, hogy nekem nem lehet majd ilyen szabadelvű választásom – „hála” a haveromnak, az Epidermolysis Bullosa-nak. Nem panaszkodom; legalább nem estem bőség zavarba anno, hogy azt se tudjam, mit akarok igazából… mert alapból nem tudtam, hogy mi lehetek.
Mostanra, felnőtt fejjel kezdtem el magamban összerakni, hogy mi lenne, ha… milyen lennék, ha… S bár nagyjából most is jó helyen érzem magamat, azért tudom, hogy lehetne ennél sokkal, de sokkal jobb is. Mind én, mind a helyzetem, az életem és minden egyéb, ami körül vesz. Hiába találtam meg a helyemet szakmailag, ha nem volna az E.B., akkor szívem szerint jégtáncolnék. Párosban, mert az a legszebb. Tudnék mindenféle ugrást, és ámulatba ejtően sportos lenne az alkatom, amit rendszeresen edzenék. És, valószínűleg sokszor tört volna már csontom… ami eddig egyébként még SOHA nem történt (és ezt most gyorsan le is kopogtam)!

Kép forrása: Pinterest

Ha nem lenne a „haverom”, tetováltatnék is. Óó, igen! Már 14 éves korom óta van egy szerelem-tetoválásom, amit sajnos soha nem fogok tudni magamra varratni, de a képet máig őrzöm róla – kb egész hátat betöltő angyalszárny. Valamint, biztosra veszem, hogy lenne anya-lánya tetkóm, illetve unokanővéremmel szintén (Yin-Yang szimbólum, mert ez jellemez bennünket) és tutira varratnék a combomra, vagy a lábfejemre valamilyen pandás mintát, mert odavagyok értük.
Mivel imádom kávét, szerintem kitanulnám a barista szakmát, és a jégtánc mellett, főként ezt csinálnám. Egyrészt, ez művészet és alkothatnék, másrészt, társasági élettel, pörgéssel is járna.
Hétvégenként buliznék, ismerkednék. Barátságok és szerelmek szövődnének, amik lehet, hogy nem volnának örökérvényűek, de kalandosak és magukkal ragadóak igen. Ha nem lenne az E.B., leraknám a jogsit. Idővel megvenném álmaim autóját (egy Range Rover-t), és oda mennék, ahová csak akarok. Minden gond nélkül, egy szál utazótáskával, vagy kis bőrönddel, barátokkal, szerelmemmel felpakolnék, és meg sem állnék…
És nagy valószínűséggel már nem laknék itthon… Talán már a párommal, esetleg lakótárssal együtt. De az is lehet, hogy egyedül élnék, és meg tudnék állni a saját lábamon, a szépen felépítgetett kis életemmel.

Lehet, hogy ez most nagyravágyásnak tűnik, és akit a „haverja” kicsit sem korlátoz annyira, annak fogalma sincs, hogy egyébként ez nekem kb hollywoodi álom, míg ha benne élhetnék ebben az életben, én is egy lennék a sikeres, céltudatos és hétköznapi fiatalok között, akik tudják, hogy mit akarnak az életben. Szóval tény: a jelenlegihez képest, ez egy tökéletes életvitel, tökéletes külsővel, tökéletesen valóra vált álom lenne…
A helyzet azonban az, hogy nincs ha… E.B. (Epidermolysis Bullosa - a szerk.) van; visszafogott életmód; kiszolgáltatottság; home office; javarészt 4 fal közötti élet; néha egy-egy koncert, vagy buli, de akkor is fő a testi épség; szingliség; hosszú hétvégés kiruccok, több mint egy kis táskával; és kevés, de annál jobb barátok.

És most nyilván azzal kéne zárjam, hogy, de nem baj. Én ezt szeretem, és nem érdekel, vagy zavar, hogy ez van, hiszen úgysem tudok igazából változtatni rajta. De az igazság az, hogy igenis zavar egy bizonyos része, és majd’ megveszek, hogy változtathassak rajta, pedig tudom, hogy ha valami, ez soha nem fog változni…
Szeretni sosem fogom. Még elfogadni is tanulom, és ehhez próbálom kimaxolni, amit csak lehet, hátha úgy jobban fog menni – azt hiszem, jó úton haladok.