Március első heteiben tudtam, felfogtam, hogy körülöttünk mi zajlik. Nem hittem, hogy elér. Hatalmas pofont jelent ez, amikor azt hiszed, veled nem történhet meg. Aztán megtörténik. Minden idegszálammal tiltakozom, nem akarom felfogni. 

Egyik napról a másikra változik minden. Óráról-órára ér el a félelem. Percről-percre gyűrűzik az érzés. Annyi, de annyi féle érzés! Ezeket a bizonytalanság fogja össze. Ez a legrosszabb, nem tudok miben kapaszkodni. Nem tudom, meddig mehet a férjem dolgozni? Nem tudom, hogy a gyerekem egy éves védőnői státuszvizsgálatával mi lesz? Nem tudom, hogy a gyermekorvosnál mire számítsunk? Oltások? Addig mi lesz? Nem tudhatom, ott mi vár, elkaphat-e bármit? Nem tudom. Hogyan legyek a legjobb anya, ebben az időszakban? Hogyan ünnepeljük az első születésnapját? Aztán már félek. Mi lesz, ha elfogy a gyógyszerem? Félek, hogy kudarcot vallok, hogy megbolondulok, hogy elkapjuk. Félek, hogy hirtelen valami történik, és a férjem nem tud hazajönni egy-egy vidéki munka után. Nem tudom, meddig tervezzek? Mi lesz a nyárral? A tervek? Álmok?

Aztán paff!

A józanabbik receptorok az agyamban koncertre hangolnak. Minden húr szépen lassan megtalálja a hangot, majd a dob hangosan ütemet kezd verni. Nem pánikolok! 

Ha visszaolvassátok a kérdéseimet, látható, min aggódok. A távoli jövőn. Kalimpálok kétségbeesve, kergetem, mintha annyira számítana! Pedig nem! Nem számít! Mert én alakítom percről, sőt, másodpercről-másodpercre! Közelebb kell jöjjek magamhoz!

Ha nem akarok megbolondulni, a gyerekemnek biztos, erős kősziklája szeretnék lenni, jó feleség, anya, nő, ember. Ha boldog akarok maradni, rendszert látni, kapaszkodni, akkor közelebb kell jöjjek! Nem a távoli jövő után szaladni, nem, nem, és nem! Szaladok a macska után, a kislányom után játék közben. Szaladhatok a csöngő kaputelefonhoz, vagy a konyhába, mielőtt odaég a süti. Egyébként ráérek. Ha reggel felkelek, nem nézhetek sokáig, túl messzire. Csak a ma, na jó, talán a holnap még belefér, ha nagyon aggódni támad kedvem. Tovább nem nézhetek! Ez most a feladatom. Két napba beletenni szívemet, lelkemet magam, és a családom felé. Persze várok. Itthon. Nagyon, de nagyon várom a végét, éppen ezért nem tékozlom el a koronavírus után maradt napjaimat. Be akarom osztani csupa, csupa boldogsággal, szeretettel, álommal, csodával. Úgyis beférkőzik majd közéjük valami haver, vagy valami váratlan, felnőttes dolog. De akkor is beosztom! Itthon maradok. Emlékeztek? Számítanak a másodpercek, amik hatással vannak a jövőre. Ki tudja, mi vár rám?