Talán az első tünetektől kezdve, vagy az első, leírt diagnózis óta vágyunk a normális után. Oda, ahol az a bizonyos "AZ előtt" van.
Amikor még nem voltunk betegek, nem fájt, nem tudtuk, és azt hittük, megtehetünk bármit. Amikor még tervezhettünk, célokat tűzhettünk ki anélkül, hogy a sarokból árgus szemekkel figyelnének arra várva, hogy lecsapjanak.
Normális.
Átértékelődik ez a fogalom, a szó. Nehéz út, sebekkel telve járjuk be, és érkezünk meg róla. A vége remélhetőleg az elfogadás, és valami sokkal jobb.
Most viszont megyünk, rendületlenül haladunk, olykor szaladunk, de megesik, hogy egy helyben állunk. Van, hogy egy nagyon mély gödörben találjuk magunkat. Őrjöngve kapaszkodunk régi önmagunkba, próbálva megtartani, magunkhoz szorítani mindazt, ami alkotott minket. Hobbik, szokások, barátok, álmok, kedvencek. Végül, ami nem maradhat, lemorzsolódik. Rajtunk áll, mikor következik be.
Amint letesszük ezt a terhet, megkezdődhet az építkezés. Az új én felemelése, összerakása. Ekkor, ebben a pillanatban egyúttal megteremtjük az új normális jelentését, fogalmát. Innentől nem fog számítani a levedlett múlt, bár a részünk marad. Nem ragaszkodunk hozzá foggal , körömmel, csupán oda tesszük, ahová való. Azoknak a polcoknak egyikén díszeleg, amin minden régi darabjaink is. Ezek kellenek, hogy megmaradjunk annak, akiknek születtünk.
A továbbiakban, az utolsó hajrában megtanulunk együtt élni nem csak a haverokkal. Elsajátítjuk a tervezés, álmodozás képességét, új hobbikra találunk, barátokra, kedvencekre.
Amikor elérünk erre az elágazásra, az út már barátságosabb arcát mutatva visz minket tovább. Terheink lesznek, némelyek makacsul maradnak, de mi, ha edződünk - márpedig miért ne edződnénk -, akkor jobban elbírjuk majd őket. Megtanuljuk megbecsülni azt, ami lényeges, megtartani, ami kell, és kizárni azt, ami árt.
Nos, ilyen ez az út. A normális. Fáj, nehéz, nem mozog, elvesz. De végül már nem vágyódunk az "AZ előtt" felé. Azt hiszem akkor érkezünk meg, amikor ez bekövetkezik.
