A betegsége kezdetén az ember annyira önmagára koncentrál, annyira új és félelmetes neki a helyzet, sőt még önmaga is testileg, hogy a legkevesebb figyelmet tudja a környezete felé fordítani, Ez egyáltalán nem baj, hiszen az újdonság, cseppet sem kellemes volta mellett a miértek, a hogyanok és a mikorok sokkal fontosabb hangsúlyt kapnak. És ebben a leszűkült észlelésben kevésbé vesszük észre a szeretteinket, azok aggodalmát, a tekintetük tanácstalanságát a kialakult szituációban. Ők sem voltak felkészülve egy ilyen helyzetre, nem hogy még lássák egyik hozzátartozójuk (gyerekük, társuk) küzdelmeit egy olyan betegség ellen, amire alig vagy nincs megoldás.
És ilyenkor az önmagunk okolása is ront a helyzeten.

Az egy és fél hónapos kórházi kezelésem alatt rengeteget sírtam. A telefonon, magamban, orvosok előtt vagy épp a családtagoknak. A bizonytalanság, hogy ennyi hét után sem tudták megállapítani, hogy mi a bajom egyszerre volt idegörlő és kétségbeejtő. A kérdések boncolása, mondanom sem kell, nem vezetett semmire. Végül az önmagam hibáztatása, ha jobban odafigyelek magamra, a ha időben elmegyek orvoshoz már a depresszió mezsgyéjére sodort. Nem voltam jó beszélgetőpartner sem, mert mindig a kialakult helyzetről tudtam csak beszélni.

És utólag visszagondolva tekinti át az ember, hogy mit kapott és mit veszített a betegség által. Önmaga mellett, azt is, hogy hogyan élte meg a családja ezt az időszakot. Miben segítettek és támogattak a nehéz periódusban.

A családom támogatása a rendszeres látogatások mellett rengeteget jelentett. Ez alatt az időszak alatt feldeztem fel azt, hogy mennyire fontos vagyok a számukra. Eddig is tudtam, de valahogy ennek mélysége lett. Anyukám mondatai mai napig a fejemben csengenek, hogy bármit megadna azért, hogy jobban legyek. Vagy, hogy mit kell tegyen azért, hogy átvállalja a fájdalmakat tőlem? Ezek a mondatok nemcsak megértették velem azt, hogy mennyire szeretnek, hanem erőt is adtak, hogy mindent megtegyek azért, hogy meggyógyuljak. És bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg csalódást okozok nekik, és nem leszek jól.

A féltés ereje,az odaadás és a szülői gondoskodás hatalmas energia, emellett rendkívül jelentős érzelem. Utóbbit csak akkor érthetjük meg, ha mi magunk is ha szülőkké válunk. Ezt a mai napig látom anyukámban. Helyettem is izgul, ha idegen helyre megyek, ha kicsit megfázom és fáj a torkom. Benne jobban ott van a félsz, hogy nehogy visszatérjen a betegség. Mert hát ha be is következne, akkor csak ők lesznek azok akik vigyázni tudnának rám és gondozni engem. Ritkán láttam anyukámat sírni, de mindegyik alkalommal tudtam, hogy a szeretet és a féltés csalta elő a könnyeit. A kétségbeesés is, hogy mit tegyen meg anyaként, hogy ez elmúljon?
És emiatt szeretem őt, és még eme gondolatok leírásakor is könnybe lábad a szemem ha rá és a családomra gondolok, akik mindvégig kiálltak mellettem és hittek, hisznek bennem, hogy jobban leszek, meggyógyulok és teljes életet élhetek egészségesen.

Nagy tamogatás volt a családom és a párom mellett a betegtársam. Hasonló problémákkal, tünetekkel küzdött Ő is. Hosszan és kendőzetlenül tudtunk beszélgetni, a karamellás és tejes kávés fagyik a mai napig ezt az időszakot hozzák vissza. Annyira kétségbe voltunk esve, hogy minden orvosi vizsgálatot bevállaltunk, csak haladjunk valamerre.
A kórházi dolgozók kedvesek és segítőkészek voltak, de lelkileg ők sem tudtak segíteni.

Az eltelt hat év alatt kijelenthetem, hogy igazán szerencsés voltam, főleg a családom miatt. A barátaim is segítőkészen álltak a helyzetemhez. Mind-mind csak köszönetet tudok mondani nekik együttesen és külön-külön is. A hála érzése, hogy ennyire szeretetreméltó a környezetem csak támogatott a gyógyulásomban, amit én is hasonló mértékben szeretnék viszonozni feléjük.