Nehéz megfelelni. Ez az erős kényszer nem akar szűnni. Szeressenek, megértsenek, segítsenek, elfogadjanak. Vágysz rá, zsigerből, nem tehetsz róla. Én sem. Ki jobban irányítja, ki kevésbé. Kinek jobbak a lehetőségei, kinek kevésbé. Ez a különbség ellenszenvet szülhet. Nem szándékosan, de nem is jó akaratból. Ez van.
Aztán amikor kapsz egy diagnózist, felerősödhet. Mivel érdemelted ki? Miért te, miért nem ő? Mit kellett volna másképp?

Olykor másoknak kívánunk megfelelni, felérni az elképzeléshez, elérhető magasságig. Eltompítjuk igazi valónkat, a tüneteket leplezzük, szépítgetjük, csak ne tűnjön fel a másiknak. Ismerős? Ahogy erősödnek, újabb, és újabb erőre kapnak, úgy válik kivitelezhetetlenné bújtatásuk. Végül megkapjuk a várva várt engedélyt, azt sugallva, bármit elbírtok ti ketten, együtt, a másik felednek vélt szerelmeddel, társaddal, vagy talán családtagoddal. Kinyílik a száj, leengedve óriási méretű súlyokat a lélek hídjain. Az örömujjongás elmarad, pofon jut helyette. Nem hisznek benned, vagy nem bírják el a te súlyodat. Új értelmet nyer e két szó: tehernek lenni. Fel lehet innen állni? Innen, hová a sárba tapostak? Mélyre, igazán mélyre.
Miért akarunk ennyire megfelelni? Olyanná válni, akik nem vagyunk vagy nem lehetünk? Miért tűnik rossznak, elfogadhatatlannak az, ami valójában nem az? Összetett a válasz. Mégis, ha teherré válsz, ne hidd el!

Könnyű mondani, mi?

Én is voltam teher. Voltam meg nem értett, félretolt, kételkedtek bennem, szavamban, érzéseimben, fájdalmaimban. Évek teltek el így. Hosszú, hosszú évek. Tömény visszatekintés, elemzés, kínzó felismerések hada van mögöttem, mire megérkeztem. Haza, bennem, magamban. Felismertem a másikban a hibát, a szegénységet, amely számlájára írható megsebzésem. Ezt hibáztatás, gyűlölet, és keserűség követte, önmarcangolással. Mert akkor, abban a pillanatban látni kellett volna, már a jeleket is! Idő volt, míg ráébredtem a tanulási folyamat fontosságára, a leckékre, amiket kaptam, amik nélkül akkor még lehetetlen volt ekkorát lépni.

Aztán elengedtem.

Elfogadtam a hibáim, tévedéseim, és megszerettem őket. Megszerettem régi, gyarló tükörképem, amit ma már nem kívánok oly zsigerbe markolóan marcangolni. Megfelel nekem. Most már olyan páncélt építhettem így magamnak, ami senki másnak nincs.
Már nem akarom, hogy elfogadjanak, mert elfogadom én magamat. Egyedül! Onnantól pedig, hogy elfogadtam, megengedtem a fájdalmat, és mindent, mit hozott, véletlenül elkezdett bekúszni megannyi új érzés, tulajdonság, élmény, és velük más emberek. Jó emberek. Jött velük a megértés. Egy olyan megfelelés, amely önmagammal egyenlő, hazugságok nélkül.