Tavasz van. Megmásíthatatlanul. A nap süt, hallom a madarak lelket simogató dallamát, a fák zörrenését, és a remény üvöltését, itt bent, magamban, legbelül. Hallom, mert engedem hallatni, és hallom, mert a történetemre nem rakhatok pontot. Nem fejezhető be, írnom kell tovább, nem szerepel a lapokon, egyetlen fejezetben, sorok között a feladás, a megállás. Ahogy az idő, úgy én is haladok. Nem számit - hisz kit érdekel - az, milyen ütemben teszem, látja ezt rajtam kívül más? Nem! A Nap kisüt, fénye lassan, ám annál magabiztosabban kap erőre, leli meg a rétet, a háztetőket, az erdőt, minden bogarat, őzet vagy kutyát. Rügyek ébredeznek a fákon, és ahogy hallom ezt a fülsüketítő boldogságot, látom ütemét, és szépségét, már nem számít mindaz, mit nem érhetek el. Még nem. Azt látom csak, amit megtehetek, elérem, és magamhoz húzom. A lényeg ez. Meglátom, elhiszem, hogy elérem, és meg is ragadom. Nem engedem el, csak mert valaki úgy véli, képzelődöm csupán. Én érzem, én látom, nem más. Hinni magamban valahol itt kezdődik. Átlépni azt a határvonalat, amikor nem más hitébe kapaszkodunk, hanem a sajátunkba, és haladunk úgy, és akkor, amikor nekünk jó, amikor érezni akarjuk talpunk alatt a változás ropogását. Tavasz van, megmásíthatatlanul. Nem rohanok, üdvözlöm, és hagyom, hogy rám találjon.

Egy cikkemhez írt komment elgondolkodtatott. Nem, nem kell ez hozzá általában, de szükség volt ahhoz, hogy írott szavakká formáljam azt, amit szült.

Van úgy, hogy elhagynak, eldobnak, egy poros, sötét helyre taszítanak, lelkünk egy mocskos szegletébe kényszerítve minket a napok pörgetésére, az életre. Mindez rajtunk áll ezután, hogy erősebbé formáljuk magunkat, vagy sem. Ám megesik, létezik, hogy nem kell terheinket magunk vonszolnunk a nekünk kijelölt úton, hanem van, akivel megosszuk. Van, aki hatalmas pakkunk egyik végét cipeli, míg mi a másikat. Eloszlik a súly, megoszlik minden. Megoszlik az üvöltés, minden könnycsepp, reménytelenség, eltűnt horizont, és osztozunk a sikerekben, örömteli szempillantásokban. Nem evidens, nem természetes, nem magától értetődő, ez valami olyan dolog, amit nem adnak ingyen, nem adnak könnyen, vagy puszta jóindulatból.

Szívünk, lelkünk kemény munkája fekszik benne, olyan tevékenység, amely sosem vehető könnyelműen, és amikor a napok magukhoz ölelik a perceket, hálát kell adnunk érte! Nem (csak) Istennek, vagy a Sorsnak, hanem annak, aki hagyja, hogy osztozkodjuk. Igen, létezik ilyen, és osszuk meg ezt mindenkivel, hiszen egy emberfeletti erőtől duzzadó társ sziluettjét kár lenne rejtegetni! Büszke vagyok, és szerencsés, hogy részem lehet egy ilyen különleges ajándék, és akár párunk ez az adomány, vagy a háziállatunk, esetleg barátunk vagy családtagunk, kössünk rá masnit, és tartsuk becsben, életünk tisztára nyalt vitrinében.

Kép forrása: Pinterest

Oly bátor voltam, nekiveselkedtem, összpontosítva, csatakiáltástól megrészegülve rohantam aztán vesztembe. Azt hittem jó döntés lesz, arra visz az én utam, de elbuktam. Megint. S míg lemostam a harc porát, miértek sora pergett le előttem. Kínoztak, szívemet nyúzták, miközben a képembe nevetve csorgatták rám nyálukat. Örömtáncot járt körülöttem minden ellenségem, és én egyre csak eltűntem. Elvesztettem önmagam. Aztán egyszercsak, váratlan szempillantás tapsolt az egyik nyirkos, sötét sarokban, az volt a lelkem egy darabja. Odakúsztam hozzá, hogy szemügyre vehessem közelebbről, nem csupán délibáb ez? Halk cincogása ébresztett fel engem, és lehellt erőt végtagjaimba. Újra éltem! Attól a másodperctől nem számított egyik rosszakaróm sem. Már nem láttam őket, tekintetem képtelen volt a múlt felé kanyarodni. Az a kis darab húzóerővé vált, mi ma már pajzsom és kardom utazásom során.

Kép forrása: Pinterest