Könnyű hangzatos ígéreteket tenni, főleg magunknak, talán kicsit becsípve, csinosan kiöltözve Szilveszter éjjel, ám amikor annak betartására kerül a sor, megingunk, azonnal vagy késlekedve, de feladjuk. Ma reggel a rádiót is foglalkoztatta ez a vicces tény, és az, hogy első helyen szerepel a fogadalmak rangsorában a mozgás. Kígyóznak a sorok az edzőtermek előtt, amik az idő előrehaladtával jócskán megcsappannak, talán el is tűnnek.
Sosem voltam az a fogadkozós típus, legalábbis nem kötöttem az Újévhez, ezért úgy döntöttem - kicsit a tudat alattim unszolására - hogy kipróbálom, milyen is ez. Ide kattintva olvashatóak azok a bejegyzések, amelyek a mozgás témakörében íródtak tavaly, a sorozat Az én mércém nevet kapta.
Rendkívül nagy kihívás volt visszatérni (legalábbis megpróbálni) a mozgáshoz, hiszen a testem cseppet sem a régi, és teljesen kifordulva önmagából, másképp reagál az intenzív edzésre, hiába a fokozatosság elve. Túl vagyok egy mélyponton, ami a kezdeti sikert követte, ugyanis azt az állapotot nem sikerült azóta sem elérnem. Végül kiderült ennek oka, de ez egy másik történet. Akkor mit és hogyan fogadtam meg?
Kép forrása: Pinterest
Hosszú ideje kacérkodom a jógával, többször vágta arcomba az internet is, hogy mennyire jótékony hatással bír a stresszre, azaz annak kezelésében mennyit segít, javítja a testtartást, ami, mint ülőmunkát végzőnek, igencsak rám férne. Ezen kívül gyakorlatilag a test működését is támogatja, nem beszélve az önbizalom tuningolásáról. Szóval tudtam, kell nekem! Otthon nekileselkedtem, ám hiányzott a húzóerő, és képtelen voltam birokra kelni az önmagam elé támasztott elvárásokkal. Végül valahogy úgy hozta a sors, hogy az ünnepek okozta álmatlanságtól szenvedve, egy késő este, derült égből valami mozgásra késztette a kezem, olyannyira, hogy érdeklődő üzenetet írt az egyik kiszemelt jógateremnek. Ez még semmi! Szinte azonnal választ is kaptam, így a lelkesedés már nem tudott elkerülni.
Egy szó, mint száz, az új év első szombatját jógával kezdtem. Magánórát választottam, számomra ez az ideális. Az oktató nyitott, kedves volt, a betegségeim átbeszélésével kezdtük az órát. Annak ellenére, hogy kerek három éve nem edzettem (leszámítva a túrázást, és a korábbi próbálkozásaim), nem akartam meghalni, nem kapkodtam levegőért vagy fohászkodtam Istenhez szabadulásért. A legfontosabb pedig, amiért maradni is szándékozom emellett a mozgásforma mellett az az, hogy nincs szükség a határaim feszegetésére, szenvedésre, erőlködésre. A testem, és a lelkem a saját tempójában fejlődhet!
Tény, és való, aznap már nem sokra voltam használható, de úgy gondolom autoimmun nyavalyák gardedámja mellett, ilyenkor nem is kell másra időt szakítani, mint pihenésre a nap hátralevő részében. Másnapra már kiadós izomláznak lettem boldog gazdája, nem is gondolná az ember, milyen helyeken lehetséges ez! :)
A jóga nem vett el tőlem semmit, pusztán adott! Másnap is ugyanannyira ölelte lelkemet, és számított az, hogy megtettem azt a lépést, amit elterveztem, hozzájárultam a testem, lelkem jólétéhez. Hihetetlen módon nyugodtabban telnek az órák, a fel-felbukkanó fájdalmakat, nyűgöket is más fényben megvilágítva látom. Kicsit azt hiszem üzemanyagot kaptam tőle.
Meddig marad így? Kíváncsian várom, mindenesetre fogadom, hogy idén, rendszeresen jógázom!