Zsófi sztorija az első volt, amely megjelent a blogon. Amellett, hogy sokat tanultam a betegségéről, hasonló helyzetünk, és korosztályunk is hozzájárult ahhoz, hogy a kapcsolat azóta se szűnjön meg, és csak jobb legyen. A sok közös pont közül az egyik a háziállat,és a hozzá kötött szeretet volt. A gyermekvállalás súlyos terhe éppen úgy fojtogatta őt, ahogy engem, és a háziállat beköltöztével éppen úgy jutott levegőhöz teste és lelke, ahogy nekem. Autoimmun betegként sokszor hangoztatom, mennyire nehéz, de az érem másik oldala miatt létezhet az Állatságok rovat, ahol azokról a segítőkről lehet olvasni, akik az élet mindennapi csodái közül az egyik legszebben csillogó gyémántjainkká váltak, az alagút végén. Vincent története következik.
Vincent
Ahogy a fiatal párok, Zsófiék is az idő teltével kezdtek ráébredni arra, hogy valami hiányzik az életükből. A háziállat, mint opció kimerült egy törpe sündisznó gondolatával, egészen addig, amíg a pár barátai nem vettek egy francia bulldogot, és meg nem ismerkedtek vele. Az első találkozás után kétséget kizáróan született meg Zsófiék döntése: kutya kell!
Talán ott kezdődött, mikor összeköltözésünk után egy évvel kezdtük érezni, hogy valami hiányzik az életünkből (nyilván egy gyerek, ami egyelőre nem lehet).
Hosszas keresgélés, egyezkedés után végül a sors segítségével rátaláltak nem csak a megfelelő fajtára, hanem a helyre is, ahonnan választanak majd. Két hónap múlva már mehettek is meghozni a nagy döntést, amely úgy alakult, hogy fordítva történt meg. Nem a gazdi, hanem a kiskutya választotta ki őket. Véletlen? Mindenki döntse el maga, az viszont biztos, hogy a Vincent névre keresztelt tacskó kitölti azt az űrt, ami érkezése előtt tombolt a fiatalok életében.
Előtte hajlamos voltam napokig ki se mozdulni otthonról főleg hűvös hétvégéken, pedig fontos a mozgás a betegségem miatt. Azóta nincs ilyen probléma, hiszen hóban, esőben, fagyban, sárban is menni kell, naponta legalább 4x. És persze jó időben sem ülünk otthon, mert megérdemli a kis manó, hogy ha ráérünk, akkor menjünk egy nagyobbat sétálni, kirándulni. Minden nap egy kaland vele, semmi sem unalmas….takarítás, főzés, teregetés, mindenhol ott van, kíváncsiskodik, kunyerál, ugatja a porszívót :D Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz ránk, egy közös projekt, az első közös „gyerek” és hogy ennyire lehet szeretni egy állatot. Ha éppen rossz napom van és fáj mindenem, akkor is erőt ad a kis cuki pofija, amit ha meglátok, máris van energiám sétálni, nem engedi, hogy elhagyjam magam. Otthon pedig vigasztal, belefekszik az ölembe, ráhajtja a kis fejét a lábamra. Azt gondolom, hogyha ő nem lenne, már biztos magával ragadott volna a betegség kiváltotta önsajnálat.
Tényleg nem tudom, hogy csinálja, annyi biztos viszont, hogy Vini olyan dologra képes, amire egy orvos, vagy pszichológus sem. Kívánom mindenkinek a szeretetnek és törődésnek ennek a fajtájának megismerését akár saját vagy más háziállat segítsége által. Mi a helyzet akkor, ha nem tarthatunk kedvencet otthonunkban? A menhelyek erre is kiváló megoldást kínálnak, érdemes feltérképezni a megoldás ilyen jellegű formáját is.