Életünk nagy részét itt töltjük. Részünket képezi megmásíthatatlanul. Az emberi kapcsolatok formálhatnak, de rombolhatnak is, legyen szó akár a kollégákról, akár főnökeinkről. Elkerülhetetlen, mégis dönthetünk sorsunk felől, hogy mi melyik csoportba tartozhassunk. Vagy nem?

A kép forrása arra kattintva érhető el.

A blog indulásának egyik fő oka a munka, munkahely volt. Mindennapos küzdelmet jelent, ám ez a harc láthatatlan.
Az autoimmun betegség egyik hátránya az, hogy kívülről nem látható, csak "boldog" tulajdonosa érzi.

Miért hátrány a láthatatlan betegség?
Hiszen, ha az ember beteg, például influenzás, az leharcolt külsőt kölcsönöz, emiatt pedig ellenséggé válik minden tükröződő felület. (Itt most tekintsünk el a nők általános problémájától a tükröt illetően) A társadalom teszi azzá. Előítéletek, közhelyek tömkelege, amellyel találkozunk. Fiatal vagy? Előtted az élet? Te még kibírsz bármit, bármennyi munkát, (túl)terhelhető, tapasztalatlan vagy a munka és az élet terén is. Tanulnod KELL! Nőként, gyermektelenül az azonos neműek körében minimum egy bélyegre számíthatsz. Végül a legfontosabb: egészséges vagy!
Középkorú vagy? Édesanya? Házas? Elvált? Te már a megszokott módon taposol utadon, talán a tapasztalatod elismerésre ad okot, de ha nem küzdesz súlyproblémákkal vagy éppen láthatóan igen, ha törődsz külsőddel, esetleg nincs időd rá, a munkádat jól látod el, jól KELL ellátnod, hibátlanul, magabiztosságod, korod nem enged mást feltételezni, mint azt, hogy egészséges vagy!
A mai társadalomban sajnos az az elfogadható, és természetes, hogy bizonyos kor után, amikor más idősnek mondható az egyén, bélyegezhető betegnek. Nincsenek eszközök a tisztánlátásra, ami nem is csoda, hiszen a szándék sem pislákol egyik koszos kis sarokban sem. Hibáztatható-e a hétköznapi, egészséges ember? Nem. Addig, amíg nem beszélünk róla eleget, és még annál is többet, amíg nem kap kellő figyelmet a tény, hogy ma már nem csak a rák számít gyógyíthatatlannak, addig a címkék sora továbbra is nőni fog.

Miért boldog az autoimmun betegség tulajdonosa?
Van más választás? Néha kiköt gondolataim partján egy halovány elmélet (amely időnként valahová jól elbújik), miszerint az autoimmun betegség megszépít. Láthatatlansága kölcsönöz bájt, gondtalan szempárt,sőt mi több, láttat sokkal fiatalabbnak a koromnál. :)
Sokszor kínomban mosolyogva töltöm el a napi 8 órát. De mosolygok, jól odarajzolva arcomra, hiszen a diagnózis után nem volt más választásom, harcosnak kellett bélyegeznem magam. A küzdelem, remények, és az újra-, és újrakezdés kifejezetten csinos attitűddel áld meg.
Ha kiszalad az "egészségtől duzzadó" számon egy leheletnyi panasz, jajgatás, esetleg csupán egy sóhaj, nem kíséri más, csak előítéletekkel tömött legyintés.

Több hasonló vagy épp ilyen jellegű témával foglalkozó oldalt követek, olvasok, és elkeserítő látni, hogy ez a probléma globális méreteket ölt. Sajnos annak ellenére, hogy a külföldi orvoslás jobban áll az autoimmun témához (már ahol...), betegtársaink ugyanazokkal a tudatlannak titulálható megjegyzésekkel, tettekkel harcolnak nap, mint nap a munkahelyen, iskolában, utcán vagy a tömegközlekedés során.
Éppen ma böngészés közben leltem egy cikkre, melyben írója, alanya is egy hasonló történetet mesél el az emberek negatív hozzáállásáról, diszkriminatív viselkedésükről, tudatlan megbélyegzésükről, előítéletekről. Betegsége (amelynek következtében napjában többször ájul el) miatt a buszon ülőhelyre van szüksége, ami miatt sokszor kényszerül idegen embereket megkérni arra, hogy adják át neki széküket, természetesen elmagyarázva ennek gyakorlatilag láthatatlan okát. Utastársai akkor sem kímélik, amikor magyarázatra kényszerítik a rokkantaknak fenntartott ülőhely használatára, és nem tartják "igazi fogyatékkal élőnek", csupán azért, mert nincsenek külső jelei ennek.
Az eredeti cikk, angol nyelven ide kattintva olvasható.

Teljesen mindegy szavakkal vagy anélkül ostoroznak. Az autoimmun betegségeket a mai, modern világban is hatalmas homály fedi, nem csak orvosi szempontból. A körülöttünk lévők hozzáállása lehet olaj arra a bizonyos tűzre, de segíthet is bennünket a fájdalmas úton.
Magamból kiindulva nagyon jól tudom, autoimmun betegként mekkora kihívást jelent és erőfeszítést igényel minden nap a maximumot nyújtani, ellátni a feladataim (megfelelően!), mindezt 8 órán keresztül. Körültekintően ügyelni az étkezésre, stresszre, sportolásra, kapcsolatokra, mind e mellett a "nemtörődöm", tudatlan, előítéletekkel átitatott légkör levetkőzésére. Lehetséges?

Vajon kié a felelősség? A társadalom vagy az orvostudomány, esetleg a média tehet a globális "ellenállásért"?

Nem könnyű felvenni a kesztyűt bármivel álljunk is szemben. Ha ez a "bármi" láthatatlan, akkor minden személyiségjegyünkre szükségünk van, kapaszkodnunk kell minden egyes apró mozzanatba, betűbe, legfőképpen remény foszlányokba, és nem adhatjuk fel.

Az előtt megadatott valami, amit ma már csak egy flancos csoporthoz szortírozok, ez a luxus. Mim volt?
Feladhattam! Ha csak egy percre, órára, napra vagy hosszú hetekre, de feladhattam. A munkám, a diétát, az edzést, a sírást vagy épp mosolygást, habzsolhattam, koplalhattam, érezhettem avagy nem. Aludhattam, ébren maradhattam, szórakozhattam, ameddig csak akartam, tanulhattam,  és utazhattam. Ma már ezek mind-mind kiváltságok.

Forrás: Pinterest

Ma is jól emlékszem, egy influenzával kezdődött. Mindig zárkózott voltam, akkor említettem meg bármit az orvosnak, ha halálomon voltam, rá voltam kényszerítve. Azon a napon, amikor a betegségtől leamortizálva álltam a doktornő előtt, egy villanásnyi pillanat alatt hasított belém, hogy szólnom kell. Hetek, hónapok "nem törődömségét" adva fel, félve, kételyek közt jeleztem egy egyszerűnek vélt székrekedési problémát, amely heti egy alkalmat jelentett azzal a bizonyos porcelán székkel. Tabunak számíthat, cikinek, kellemetlennek, de ma már tudom, értem ennek leírásának fontosságát, hiszen ma is emlékszem a doki arcára ezután. Mintha megvilágosodott volna, leesett volna neki a tantusz, vagy talán neki is az a villanásnyi pillanat alatt hasított az elméjébe valami fényesség. Látott valamit rajtam, külső jelét valami (ekkor még) számomra ismeretlen dolognak, de diplomatikusan nem vetített előre semmit, elegánsan az influenza kezeléséhez szükséges információs csokor mellé adott nekem egy vérvételi beutalót. A csapolás eredménye kétségbeejtő lett, biztosította a hozzáértőt a pajzsmirigy probléma meglétéről.

Sürgősségi beutalóval érkeztem az endokrinológiára. Rég éreztem olyan fokú bizonytalanságot, mint akkor. Az endokrinológus az értékeim átolvasása után, felszaladt szemöldökkel jegyezte meg megjelenésem fontosságát. Utolsó pillanat volt, szavaival élve, csodának számított az is, hogy a rendelőig el tudtam menni. Elkezdtem leépülni. 26 éves voltam ekkor.
Újabb vérvétel és egy nyaki ultrahang támasztotta alá az általam érzett tüneteket. 2015.05.11-én kaptam kezembe a végleges, összefoglaló szakorvosi leletet, melyben világosan le volt írva: "a gyógyszer sohasem lesz elhagyható"

Ennyi idősen elsőre sokkoló volt, bár a tipikus "új seprű lelkesedésével" indultam csatába, reménytelve, hiszen gyógyszerrel ugyanolyan életem lehet, mint azelőtt. Az endokrinológus szerint. Gyermeki naívsággal felvértezve kezdtem meg utam, fogalmam sem volt, mi vár rám.

A hashimoto thyreoiditisről felszínes leírás több oldalon olvasható, ám javasolnék egy rendkívül jó cikket, melynek szerzője a betegséget megszemélyesítve segít megérteni, milyen is az élet egy ilyen társsal, haverral. A cikk ide kattintva olvasható.