Nem könnyű felvenni a kesztyűt bármivel álljunk is szemben. Ha ez a "bármi" láthatatlan, akkor minden személyiségjegyünkre szükségünk van, kapaszkodnunk kell minden egyes apró mozzanatba, betűbe, legfőképpen remény foszlányokba, és nem adhatjuk fel.

Az előtt megadatott valami, amit ma már csak egy flancos csoporthoz szortírozok, ez a luxus. Mim volt?
Feladhattam! Ha csak egy percre, órára, napra vagy hosszú hetekre, de feladhattam. A munkám, a diétát, az edzést, a sírást vagy épp mosolygást, habzsolhattam, koplalhattam, érezhettem avagy nem. Aludhattam, ébren maradhattam, szórakozhattam, ameddig csak akartam, tanulhattam,  és utazhattam. Ma már ezek mind-mind kiváltságok.

Forrás: Pinterest

Ma is jól emlékszem, egy influenzával kezdődött. Mindig zárkózott voltam, akkor említettem meg bármit az orvosnak, ha halálomon voltam, rá voltam kényszerítve. Azon a napon, amikor a betegségtől leamortizálva álltam a doktornő előtt, egy villanásnyi pillanat alatt hasított belém, hogy szólnom kell. Hetek, hónapok "nem törődömségét" adva fel, félve, kételyek közt jeleztem egy egyszerűnek vélt székrekedési problémát, amely heti egy alkalmat jelentett azzal a bizonyos porcelán székkel. Tabunak számíthat, cikinek, kellemetlennek, de ma már tudom, értem ennek leírásának fontosságát, hiszen ma is emlékszem a doki arcára ezután. Mintha megvilágosodott volna, leesett volna neki a tantusz, vagy talán neki is az a villanásnyi pillanat alatt hasított az elméjébe valami fényesség. Látott valamit rajtam, külső jelét valami (ekkor még) számomra ismeretlen dolognak, de diplomatikusan nem vetített előre semmit, elegánsan az influenza kezeléséhez szükséges információs csokor mellé adott nekem egy vérvételi beutalót. A csapolás eredménye kétségbeejtő lett, biztosította a hozzáértőt a pajzsmirigy probléma meglétéről.

Sürgősségi beutalóval érkeztem az endokrinológiára. Rég éreztem olyan fokú bizonytalanságot, mint akkor. Az endokrinológus az értékeim átolvasása után, felszaladt szemöldökkel jegyezte meg megjelenésem fontosságát. Utolsó pillanat volt, szavaival élve, csodának számított az is, hogy a rendelőig el tudtam menni. Elkezdtem leépülni. 26 éves voltam ekkor.
Újabb vérvétel és egy nyaki ultrahang támasztotta alá az általam érzett tüneteket. 2015.05.11-én kaptam kezembe a végleges, összefoglaló szakorvosi leletet, melyben világosan le volt írva: "a gyógyszer sohasem lesz elhagyható"

Ennyi idősen elsőre sokkoló volt, bár a tipikus "új seprű lelkesedésével" indultam csatába, reménytelve, hiszen gyógyszerrel ugyanolyan életem lehet, mint azelőtt. Az endokrinológus szerint. Gyermeki naívsággal felvértezve kezdtem meg utam, fogalmam sem volt, mi vár rám.

A hashimoto thyreoiditisről felszínes leírás több oldalon olvasható, ám javasolnék egy rendkívül jó cikket, melynek szerzője a betegséget megszemélyesítve segít megérteni, milyen is az élet egy ilyen társsal, haverral. A cikk ide kattintva olvasható.

Forrás: Tumblr

Olyan hétköznapi ember vagyok, aki tud dönteni, és az első megérzésére kell hallgatnia.
Amikor a blog alcíme volt terítéken, nem tettem másként, beírtam azt, ami először eszembe jutott. Tudom miről fogok írni, tudom mi vagyok. Mégis más tudni, és ezt felvállalni, ráadásul leírni.
Leírva félelmetes. Hosszú az út az őszinte elfogadásig. Már ami engem illet.
Kutatni fogom az autoimmun hétköznapokat! Tudom, nagy az űr a témát illetően szakértő fejekben is, és az egészséges emberekében egyaránt. Beszélnünk kell róla, hangot kell adni olvasott formában, hogy érthessék, tudhassák, és odafigyelhessenek!