Mostanában sokszor láthattátok A haverok és én Facebook oldalán, hogy gyakran osztom meg a Jamba Hungary tevékenységeit. Emiatt is gondoltam azt, hogy ideje lenne kicsit jobban megismernetek, hogy pontosan miért is teszem ezt. Ha nem bánjátok, sokszor fogok pontosan idézni, mert vannak olyan definíciók, dolgok, amiket saját szavakkal nehezebb lényegében megragadni és lehet, hogy hiányozna a megfelelő precizitás. Illetve, azt is szeretném leszögezni, hogy mindennemű forrást meg fogok osztani, de minden rendelkezésemre álló konkrétumot a Jambás lányok, Sári és Zsófi bocsájtottak rendelkezésemre. :)

Szóval, vágjunk bele!
A Jamba egy nemzetközi társadalmi vállalkozás, mely egyszerre biztosít képzéseket és karrierfejlesztési lehetőséget fogyatékossággal élő emberek számára, valamint inklúziót elősegítő szolgáltatásokat, tanácsadást és képzésfejlesztési lehetőséget kínál nyitott munkáltatók részére. Ezekhez kapcsolódóan társadalmi szemléletet formál kommunikációs kampányokon keresztül, hogy új tartalommal töltse meg a fogyatékossággal élő emberekről alkotott képet.
Gondolom előfordult már néhányótokkal, hogy bizonyos Haverjaitok miatt hátrányból indultok akár a munkakeresés, akár a társadalomba való beilleszkedés terén. Az előbbi többek között azért is fordulhat elő, mert nincs átfedés a fogyatékossággal élő emberek és a munkaerőpiac elvárásai között. A Jamba többek között ezt a szakadékot igyekszik egy szó szerinti híddal kiküszöbölni, amit különböző módszerekkel csinálnak.

Például:

- Akadálymentes, magas minőségű képzéseket kínálnak fogyatékossággal élő fiataloknak, melyek igazodnak a piaci elvárásokhoz.
Ezeket láthattátok A haverok és én Facebook oldalán is. Én is vettem már részt hasonló tréningen (hogyan kommunikáljak magamról más embereknek, vagy épp egy állásinterjún, miközben egy elég drasztikus Haverral élem az életemet), és sokat dobott az önbizalmamon, más kontextusban szemlélem magamat azóta.
- Támogatják a munkáltatókat egyéni igényeik mentén fejlesztésekkel, tréningekkel, tanácsadással, akadálymentesítésben, csapatépítésen keresztül formálják a szemléletet.
A Jambának nem célja, hogy vagy csak a Haverral élő emberek, vagy a munkáltatók buksiját simogassa, míg a másikat hagyja egyhelyben toporogni. Empowerment szemléletet vallanak, ami azt jelenti, hogy nem csinálnak semmit sem helyetted, vagy épp a potenciális munkahelyed helyett. Mindkettőtöket támogatnak, amiben szükséges, hogy gördülékenyen tudjatok együttműködni hosszútávon.

Természetesen, manapság ami nem jelenik meg a közösségi médiában, az meg sem történt. A Jamba arra is törekszik, hogy a saját és az általuk támogatott cégek, emberek sikereit is terjessze, pozitív példákat sorakoztasson, hogy igenis van megoldás bizonyos problémákra, csak jól kell kezelni őket.
A Facebook, vagy Instagram oldalukon is nyomon tudjátok követni a tevékenységeiket, sőt, időnként általam is, mivel egyike vagyok az önkénteseiknek, akik szintén arra törekszenek, hogy különböző kontextusokban segítsék a fejlődést, a kommunikációt (a Jambáét és a Jambásokét), hogy egy elfogadóbb társadalom felé kormányozzuk az életet.

A bejegyzés során el-elejtettem néhány kapcsolódó linket, ahol további információkat találhattok a Jambáról, a munkájukról, misszióikról még bővebben, illetve a team-ről is, akiknek a tevékenysége hiánypótló a társadalmi fenttarthatóság szempontjából. :)

Ha te is állást keresel vagy érdekelnek a képzések, itt tudsz regisztrálni, s utána már téged is meg fognak találni az ajánlatok, lehetőségek, amiket kínál a Jamba.
Nem utolsó sorban pedig, ha megtetszett a misszió, ha van valami, amivel tudsz és szeretnél hozzájárulni ahhoz, hogy egy elfogadóbb társadalmat alakítsunk ki, vár a csapat önkéntesként is sok szeretettel! :)

Belenézek a tükörbe. Volt kamaszként egy amolyan "kiló vakolat" korszakom, de lecsengett, és tényleg nem szoktam túltolni - csak így, szlengesen - a dolgot. Mai, kamasz szóhasználattal (amit nemrég tanultam) nem szoktam "kikerázni" magam. Jó, jó, anya vagyok, nincs időm rá. Mondjuk, ha ez lenne a fixa ideálom, tudnék fordítani rá. Tök mindegy. Ezekkel a haverokkal valahogy más. Nem úgy megy, hogy a tükörben végigmustrálod azokat a pontjaidat, amiket úgy utálsz. Az úszógumid, a göndör hajad, a striákat, narancsbőrt, ráncokat, stb. Az autoimmun izék konkrétan naponta más fizimiskával áldhatnak meg! Egyik nap még hejj, de kisimult babaarccal gyönyörködök magamon, hogy nem is rossz, anyu! Majd másnap úgy festek, mint egy olcsó Picasso. Jobb esetben.

A legnehezebben én a szemöldök helyzetet viseltem. Mindig is kevés volt, próbáltam leplezni, ami mániámmá vált, mire kiderült ugye, hogy kedves Hashimoto gondolta megritkítani. Kössssz! Akkor bevallom helyre billent lelkem ying-yangja, amikor kozmetikai tetoválást csináltatva szemöldököt varrattam. Tök jó lett! De ott van még a többi. Amit ezek együtt okoznak. A véresre repedt bőr. A folyton hulló haj. Az idegbajok, amik miatt már kacérkodom házassági évfordulóra saját muszájkabátot kérni. A fájdalmak. Minden persze vagy kiül rám, vagy nem. A párom látja. Mindenki más meg csak gondol, amit akar. Én mégis belenezek abba a nyamvadt tükörbe, és nem látok mást, csak ezeket ketten, ahogy buliznak bennem, rajtam. Kenhetek én bármilyen kencét, ehetek ilyen, meg olyan diéta szerint. Vehetek fullos ruhákat, színkavalkáddal, márkajelzéssel, díszcsomagolásban, akkor sem változik a tükörkép. Mert az a fejemben él. Ameddig ott nem radírozok, és alakítok át, addig kereshetem a hibát a rendszerben, a betegtárs hülye tanácsaiban, a szakemberben, meg a neten. A férjemben, családomban, szomszédban. Ha akarok, találok hibát, másban! Mert azt nagyon is könnyű! De belenézni mélyen, saját szemünkbe, végignézni hányás nélkül azt, amit látunk, azt amit kaptunk, vagy azok hiányával szembenézni, amit azelőtt úgy, de úgy szerettünk…nagyon nehéz! Erről nem szól egy orvosi lap sem.

Vannak tünetek. Évek óta kínoznak. Éppen annyira, hogy tudjuk, valami nincs rendben. Több, mint normális, több, mint elvárható. Diagnózis nincs.

Óriási elhatározás elmenni, és kitárulkozva asztalra tenni tüneteinket, érzéseinket. Még nehezebb, mondhatni embert próbáló, amikor nem tudjuk világos, érthető szavakkal definiálni a tüneteinket. Súlytalanná válunk, értékünk percről percre csökken a magunk, és talán az orvos szemében. Végül nem nézhetünk ki elég betegnek, szavahihetőnek, nem festettünk elég eltökélt, pénzes személy képét magunkról, vagy egész egyszerűen nem jelentik mást, mint egy amolyan rejtélyt, mit megirigyelne maga Poirot is Columboval karöltve.

Az eredmény - bármelyik legyen is a valódi ok - diagnózis és remény nélkül távozunk.

Napjaink a tünetek csillapításával telik, már ha olyan szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, hogy vannak erre elérhető eszközeink. Meglehet, hogy nincsenek. Ekkor nem marad más, csak az idő, és a remény, hogy ez a kettő együtt veszi a fáradtságot, és halkít valamelyest a testünkben tomboló zenebonából. 
Mind ismerünk olyan történeteket, amik azzal végződtek, hogy "ha időben észrevettük volna", vagy "korábban kellett volna orvoshoz fordulni", esetleg "az utolsó pillanatban jöttünk", éppen elkerülve a bajt.
Mi táncolunk pengeélen, és a rendszer adja az ütemet.