Aki követ azon a bizonyos videómegosztós oldalon, nos, annak nem lesz újdonság a terhességem ténye. Természetesen gondolva azokra, akiket hatalmas meglepetésként ért a hír, ide kattintva pótolhatják az információmorzsák felcsipegetését.
Szóval az erről szóló videómban amellett, hogy megosztottam, várandós vagyok, beszéltem a kezdeti nehézségekről, félelmeimről, tapasztalataimról, elárultam azt is, hogy a babavárás téma visszatérő vendég lesz nálam. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, autoimmun haverokkal nem csak én vágtam bele a családalapításba, és biztos vagyok abban is, hogy sokan tervezik azt. A változatosság kedvéért ezért újra kitakaróztam introvertáltságom puha melegéből, aminek köszönhetően született meg az Anyaszoba névre keresztelt sorozat, ennek keretein belül most az első trimeszterre tekintek vissza.

Kép forrása. Pinterest

A sikeres projekt

Őszintén szólva amikor a babaprojekt elindítása mellett döntöttünk, meg sem fordult a fejünkben az, hogy nem kell hónapokig próbálkoznunk. Hiszen két autoimmun betegség tulajdonosa vagyok, melyek közül az egyik, a Hashimoto jócskán befolyásolja nemhogy a terhességet, de a fogantatást is. Ekkor még ugyan nem voltam tisztában a nem létező pajzsmirigyem tényével (azaz nem csak sorvadófélben van a drága, hanem konkrétan totál halott), de azt tudtam, hogy számokkal táncolás az egész projekt időszak. Végig a sorvadt kis szervem aggasztott, a Raynaud szindrómámat pedig figyelmen kívül hagytam. Nyár közepén eszembe sem jutott, hogy gondot jelenthet, visszatekintve ez a nemtörődöm vele dolog is kellett a sikerhez. Kiderült, hogy az alacsony TSH érték is, a meleg időjárás, stresszkezelés, pihenés együttese alkották a siker kulcsát. Szerintem.

Aztán a pozitív terhességi teszttel, és a nőgyógyász ámenjével beléptem az első trimeszterbe. A rettegett első trimeszterbe! Merthogy mást nem hall, és nem olvas az ember lánya, csak a vetélés hatalmas lehetőségét, ami miatti stressz önmagában sem mondható segítségnek. Sem az internet, az orvosok, vagy a tapasztalt anyák. Meglepő módon így is igyekeztünk úgy élni, hogy csak úgy faltuk a rózsaszín ködöt, józan ésszel megspékelve.
Dolgoztam, de fokozottabban ügyeltem a pihenésre, relaxálásra, a munkahelyi stressz levezetésére is többek között. Viszont félreértés ne essék, nem hagytuk, hogy a vetélés miatti félelem befurakodhasson hozzánk! Oké, be kell vallanom, ez utóbbi oroszlán része a páromé volt, ha a józan eszem kirándult volna hiszti földjére, időben termett ott, és megakadályozta azt.

Kezdeti félelmek

Elsők között látogattam meg az endokrinológusom, a labort, és igyekeztem építő információk után kutatni, és nyúlni a neten. Tudatosan zártam ki a vetélés témáját, és ha véletlenül belebotlottam is, görgettem, ikszeltem rendületlenül, talán már-már parádés módon. De működött!
Hazudnék, ha azt vetném ide olvasásra, hogy könnyű időszak volt, és nem féltem. Folyamatosan rettegtem főleg a genetikai ultrahangtól, attól tartottam, a pajzsmirigy betegség rendellenességet okoz a baba fejlődésében. Most is félek, már a Raynaud haverom miatt is, aminek a hideg kedvez. Viszont mindig, magamért is megtettem azt, ami tőlem telt, és ez most sem változott. A legtöbbet, amire képes vagyok, megteszem, így ügyeltem a hideg elleni fokozottabb védekezésre is. Szerencsére a nőgyógyászom is, aki az első alkalommal már felírta nekem a Clexane injekciót. Ezt a terhesség alatt végig, minden nap kell adni, hasba. Mar, mintha sav lenne, és főleg az elején komoly kihívás volt az, hogy ne boruljak ki miatta.

Kép forrása: Pinterest

Lelkifröccs

A fájdalom mellett meg kellett vívnom újra azokat a harcokat, amiken már túl voltam a diagnózisok felállítását követően. Nem tudtam nem defektesnek érezni magam, olyan tényezőnek, ami akadályozza a másik ember felhőtlen boldogságát, és képtelen voltam mellőzni a gondolatot, hogy önző módon veszélyeztetek egy másik, még formálódó életet. Miközben mindenki tele volt (bizonyára jó szándékkal) kéretlen tanácsokkal, az ő igazukat sulykolva senki sem vette figyelembe a legfontosabbat, engem. Ez pedig észrevétlenül kezdte elhitetni velem alkalmatlanságomat, frusztrálttá tett, és csak még magányosabbá. Visszatekintve nem csak úgy éreztem, de tényleg egyedül kellett megküzdenem ezekkel az érzésekkel. Nem azért, mert párom nem segített volna, hanem azért, mert ez az én csatám volt az első hónapokban. Én generáltam a tükörképem deformálódását, és én voltam, aki hagyta, hogy mások átlépjenek egy bizonyos határt. Éppen ezért nekem kellett, és kell is emlékeztetnem magam a fentiek hamisságára a mai napig.

Olykor túl sok a lépcsőfok, amit meg kell másznom nap, mint nap, de amikor felérek egy-egy fordulóba, és visszatekintek, mindig egy picit büszkébbé válok magamra. Ez a harc - talán a hormonok miatt is - folyamatos, és talán minden egészséges anya is éppen így küzd minden egyes nap. De visszatekintve az első három hónap úgy repült el, akár egy szempillantás, és semmit sem tennék másképp, vagy változtatnék meg. A dolog fájó részét sem, hiszen azok hajtanak, erősítenek továbbra is.