Az ember élete tele van lemondással. Főleg, ha azt "haverok" tarkítják. Annak ellenére, hogy az enyéimmel igen bensőséges kapcsolatot ápolok, van úgy, hogy fellázadnak, hogy ne felejthessem el azt, hogy már semmi sem a régi. Viszont az évek alatt megtanultam, hogy mindennek megvan a maga ideje, és a testemmel-lelkemmel való törődés kiemelt helyre lett taszítva. Apelláta nélkül.
Kép forrása: Pinterest
Tény, nem vetettem számot akkor, amikor Az én mércém született. Olyannyira, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy jöhet olyan nap, amikor sutba dobhatom minden tervem, szabályom, mert felülírja azt a testem. Azaz, leginkább a randevúja az időjárással, aminek rendszerint csatározás a vége. Az pedig végképp nem pofozott józanabbra, hogy előre jelezték a hideg eljövetelét, csak így, hangzatosan. De térjek már a lényegre!
Képtelen voltam mozogni. Minden porcikám csak jajveszékelt, fájt, és bádogembert játszott. Az erőm elhagyott, talán úgy gondolta, ideje elmenni bulizni valahová. Tény, és való, nem adtam fel azonnal, sőt, nem is adtam fel! Pár óra elteltével tudomásul vettem, hogy ez a nap másról fog szólni, mint terveztem. Tekintve, hogy semmi eget rengető teendő nem várt rám (a mozgáson kívül), remek alkalom volt ez a lelkem edzésére,és kicsiben gyakorolhattam az elfogadást, és az önmagam újraszínezését.
Ha az ember ilyen nyavalyával küzd, újraértékelődik a pihenés fogalma, súlyt kap. Felismertem, és elfogadtam, hogy ez az idő arról szól, hogy a testem pihen, regenerálódik (már amennyire tőle telhet), töltődik, így jut erő másra, egy kisebb házimunkára, vagy csak lélegzetvételre. Az egészben ez talán a legnehezebb, de legnagyobb lépés is: felismerni a "semmittevésnek tűnő, láthatatlan munkát", méghozzá nekem, saját magamban! Nem másnak, hanem nekem, a testemben. Ekkor harcolok a legjobban!
