Nem titok, a terhesség alatt annyira jó fejek voltak a kedves haverjaim - amiről amúgy nem híresek -, hogy békén hagytak. Teljes egészében meghagyták nekem az illúziót, hogy újra egészséges lehettem, annak hihettem, képzelhettem magam. Már-már elfelejtettem milyen velük, és ugye a jót könnyű megszokni, nekem sem esett nehezemre az életem részévé tenni-e luxust.

Ahogy egy arab közmondás mondja:

Az egészség korona az ember fején, de csak a beteg láthatja azt.

Valóban így van, biztos vagyok benne, hogy sokan együtt értően bólogattok most ezt olvasva. Csalóka dolog ez. Szülés után furcsálltam, mennyire nem volt azonnalos a betoppanásuk. A haveroknak ugyebár. Hónapok teltek el, és sunyi módon a fokozatosság elvét követve tértek vissza hozzám. Ahogy telt az idő, és elbúcsúztunk a nyártól, elkezdett csipkelődni velünk az ősz, és megmutatni magát, kaptam egy hatalmas pofont tőlük, az arcomba kiabálták, itt vannak, nem mentek el. Valahol vártam a pillanatot, de itt döbbentem rá arra, hogy a remény észrevétlenül csücsült be az egyik vékony repedésbe a lelkemen. Amikor már nem volt enyhülés, fokozat, semmi, csak a kegyetlen valóság, ráébredtem, hogy elölről kell kezdenem. A kislányommal egy új fejezet vette kezdetét, de ugyanakkor újra, ezúttal anyaként kellett szembenéznem minden testi, és lelki kínnal. Újra rákényszerültem arra, hogy feldolgozzam, ám ezúttal nem működnek ugyanazok a már gépies műveletek. Új programot kell írnom, és őszintén szólva pokolian nehéz!

Rádöbbenni arra, hogy életem végéig meghatároznak ily módon a fejezetek, amelyek nyers módon hatnak a már feldolgozott, elfogadott tényekre, eseményekre embert próbáló feladat. Felmerült bennem a kérdés, vajon arra létezik-e lépéssorozat, hogy a rossz hírt újra hogyan fogadjuk? Közölni sem egyszerű, ez nem vitás, de ennek is megvan a maga protokollja. Itt például 6 lépést olvashatunk egy pszichológus tollából. Én meg itt állok most fegyvertelenül, és magam kell rájöjjek mindenre. Aztán kutatni kezdtem, vitt a kíváncsiság, és egy Alzheimer-kórral foglalkozó oldalon leltem rá a fázisokra, amik azt hiszem ráhúzhatóak a haverokra.

Természetesen vannak mélypontjaim - kinek nem? -, és amint kikandikálok egyből, tisztán látom magam, és azt, mekkora erő lakozik bennem. Tudom, hogy képes vagyok ezen is túllendülni, de azt is, mekkora jelentőséggel bír az, hogy a terhem megosszam, noha elbírhatom akár egyedül is. Miért ne? Ha egyedül cipelem, mi marad belőlem a családnak? Semmi. Itt az asztalra lehet csapni, hogy ez mekkora baromság, de gondoljunk csak bele. A boltban megpakolt szatyrot is elbírjuk, nők, férfiak, tök mindegy! Elbírjuk, ha egyedül vagyunk, de ha a táska egyik fülét valaki megragadja, és segít, mégis könnyebb, jobb, egyszerűbb, és az energiából, amit az egyedüli cipelésre fordítottunk volna, talán marad másra. Fordíthatjuk egy ölelésre, "köszönöm"-re, mosolyra, és egész egyszerűen az a nap máris szebb, jobb lesz. Nem nagyon, csak egy kicsit. Aztán a sok kicsi adja a nagy dolgokat, így jutunk előre. Meg kell lelnünk az apró dolgokat, amik segítenek megosztani a különféle terheket. Egy hullócsillagot, fagyban még nyíló virágot, idegen köszönést, kedves szót. Ettől nem egészségesek leszünk, hanem erősebbek.
A lényeg ez: legyen miből merítenünk holnap.