Vannak napok, mikor nem látunk mást, csak azt a sötét foltot, mi folyton-folyvást követ minket. Mióta élünk. Nem köszön vissza más a pocsolyákból, a kirakatokból, csak a sötét tükörképünk. Arctalanul, lelketlenül, az élettől, annak megpróbáltatásaitól fázva. Telve van rettegéssel, haraggal, gyűlölettel, meg nem válaszolt kérdésekkel, és a múlt szipolyozza rendületlen.
Talán az arcunkra van írva, talán nem, de az önmagunkkal való küzdelem minden tekintetben ott pihen, valahol mélyen. Nincs kivétel, nincs olyan, ki nem ismerné ezt a labirintust, ahonnan szabadulni véget nem érő kínok között lehet. Itt bolyongva azt hisszük, nincs kiút, remény, sem segítség, magunkra maradva csoszogunk öregségünk, és a halál felé. Leülhetünk, gubbaszthatunk egy gazzal benőtt sarokban, ostorozva magunkat, de helyet foglalhatunk máshol is. Dacolva a szabályokkal, ülhetünk az utunk közepére, lehuppanhatunk, mélyen magunkba nézve, és mondhatjuk őszintén azt, hogy félünk, hogy igazságtalannak érezzük a megélt traumáinkat, pláne azok cipelését! Nem fer cipelni ezeket, igaz? De beismerhetjük, hogy azoknak a fájdalmaknak mi adjuk a súlyt.
Rajtunk áll, hogy a tükörbe üvöltve megengedjük magunknak a harag jöttét, a reménytelenség beköszöntét, hiszen aztán búcsút vehetünk tőlük. De ha nem nyitjuk ki ajtajunkat, nem fogadjuk őket, tábort vernek előtte, és nem tágítanak. Maradnak! Maradnak egészen addig, amíg el nem hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk szembenézni velük. Mert képesek vagyunk rá, kivétel nélkül! Lehet, hogy most nem tudjuk, nem érezzük. Ez azért van, mert pihennünk kell, fejlődnünk, mielőtt csatába mennénk. Engedjük hát meg magunknak azt az időt, ami ehhez kell.

Kép forrása: Pinterest