Tavaly év végén a szünet mellett döntöttem. Úgy véltem ideje letenni a virtuális tollam, és egy kicsit - őszintén - a blog terhét is. Ennek okait, az odavezető dolgokat, eseményeket részletező írás is készült, majd finoman, halkan csuktam be az ajtót.
Szükségem volt időre, lélegezni, figyelni, pihenni. Rendet kellett tennem, szembenéznem az egész, eltelt évvel, és azzal, amit a jövőnek szántam. Szelektáltam!
Az eltelt idő tartogatott számomra jót, és rosszat egyaránt. Új projektbe vágtam bele, éleztem meg sarkait, vonalait, ami a Zoé meséi lett végül. Jelent meg könyvem, ért veszteség, és ugyanakkor öröm. Egy dunaújvárosi meghívás indította el a lavinát, megannyi érzéssel, aminek köszönhetően végül úgy éreztem, ideje felállni, kinyitni újra azt a fent is írt ajtót, és folytatni, menni tovább. Nem lehet vége! A haverok maradnak, nekem is maradnom kell, együtt, veletek!
Egy nagyon fontos dolgot tanultam, amit az évek alatt elfelejtettem: időt adni magamnak! Nevetségesen egyszerűen hangzik, mégsem az! Észre sem vesszük, hogy rohannak a napok, adják a kilincset egymásnak a hetek, a hónapok, míg végül összerogyunk az eltelt év súlya alatt. Velem ez történt. Azt hittem mindenre képes vagyok, mindent elbírok, ugyanúgy. Nem így lett. Az autoimmun betegségek rapszódikus, hisztis haverok, nem lehet velük mindig ugyanúgy sétálni. van, hogy maratont futunk együtt, de megesik, hogy csak lélegzünk. Nem jut erő másra. Megtanultam a leckét, és ráléptem a fékre. Óvatosan! :)
Bízom abban, hogy a kényelmes tempómat ugyanúgy követitek majd, és velem tartotok!
