Készíts egy selfiet (szelfit), azaz fotót magadról, a mobilod segítségével, majd nézd meg, szaladj végig tekinteteddel az összes pixelen, ráncaidon, a színeken, hajszálaidon. Nem kell filter, nincs szükség effektre! Nézz magadra idegenként, és keresd meg mind azt a jót, szépet, ami a képkockákban rejlik. Ismeretlenül!! Hidd el, így látnak mások!

Igen, mindig lesz, aki előítéletekkel fog bombázni, krátereket ütve lelkeden, amik talán sosem tűnnek el, de miért ne kovácsolhatnál ebből valami neked tetszőt? Miért ne szemlélhetnéd úgy, hogy azt a gödröt nem neked kellett megásnod? Megtette helyetted más, és ezáltal ráébresztett a tökéletlenség szépségére, arra, hogy halandók vagyunk, különbözünk a magunk csodálatos, egyedi módján. A Hold sem lesz kevésbé szemet gyönyörködtető egy-egy újabb felszínébe csapódó meteortól, azoktól a mélyedésektől ugyanolyan káprázatos, és ugyanolyan fontos. Nélküle nincs apály, és dagály.

Mi határoz meg? Az, amit mások mondanak vagy gondolnak rólunk? Aminek látszunk a szemükben? Végső soron számít. A lényeg az, hogy akit feltétel, álarcok, és hazugság nélkül szeretünk, aki előtt meztelen valónkban képesek vagyunk állni, sírni, nevetni, az, aki ismeri lelkünk minden rezdülését, az számít, amit rólunk mond, gondol, azok vagyunk mi. Az a szeretet, amit adunk, és kapunk, az a törődés, intelem, és fejlődés. Minden pillanat bennünket tükröz. Ha valaha mélypontunkon "lebzselve" azon tűnődünk, mi értelme küzdeni, mi értelme felkelni minden reggel, csak nézzünk rá arra, akinek szemében mi tükröződünk. Párunkra, barátunkra vagy barátnőnkre, szüleinkre, testvérünkre, háziállatunkra, engedjük, hogy arra emlékeztessenek, amit mi néha elfelejtünk, azt az erőt, kitartást és szeretetet, amelyek pillért rajzolva alkotnak minket.

Kép forrása: Pinterest

Tavasz van. Megmásíthatatlanul. A nap süt, hallom a madarak lelket simogató dallamát, a fák zörrenését, és a remény üvöltését, itt bent, magamban, legbelül. Hallom, mert engedem hallatni, és hallom, mert a történetemre nem rakhatok pontot. Nem fejezhető be, írnom kell tovább, nem szerepel a lapokon, egyetlen fejezetben, sorok között a feladás, a megállás. Ahogy az idő, úgy én is haladok. Nem számit - hisz kit érdekel - az, milyen ütemben teszem, látja ezt rajtam kívül más? Nem! A Nap kisüt, fénye lassan, ám annál magabiztosabban kap erőre, leli meg a rétet, a háztetőket, az erdőt, minden bogarat, őzet vagy kutyát. Rügyek ébredeznek a fákon, és ahogy hallom ezt a fülsüketítő boldogságot, látom ütemét, és szépségét, már nem számít mindaz, mit nem érhetek el. Még nem. Azt látom csak, amit megtehetek, elérem, és magamhoz húzom. A lényeg ez. Meglátom, elhiszem, hogy elérem, és meg is ragadom. Nem engedem el, csak mert valaki úgy véli, képzelődöm csupán. Én érzem, én látom, nem más. Hinni magamban valahol itt kezdődik. Átlépni azt a határvonalat, amikor nem más hitébe kapaszkodunk, hanem a sajátunkba, és haladunk úgy, és akkor, amikor nekünk jó, amikor érezni akarjuk talpunk alatt a változás ropogását. Tavasz van, megmásíthatatlanul. Nem rohanok, üdvözlöm, és hagyom, hogy rám találjon.