Egy cikkemhez írt komment elgondolkodtatott. Nem, nem kell ez hozzá általában, de szükség volt ahhoz, hogy írott szavakká formáljam azt, amit szült.
Van úgy, hogy elhagynak, eldobnak, egy poros, sötét helyre taszítanak, lelkünk egy mocskos szegletébe kényszerítve minket a napok pörgetésére, az életre. Mindez rajtunk áll ezután, hogy erősebbé formáljuk magunkat, vagy sem. Ám megesik, létezik, hogy nem kell terheinket magunk vonszolnunk a nekünk kijelölt úton, hanem van, akivel megosszuk. Van, aki hatalmas pakkunk egyik végét cipeli, míg mi a másikat. Eloszlik a súly, megoszlik minden. Megoszlik az üvöltés, minden könnycsepp, reménytelenség, eltűnt horizont, és osztozunk a sikerekben, örömteli szempillantásokban. Nem evidens, nem természetes, nem magától értetődő, ez valami olyan dolog, amit nem adnak ingyen, nem adnak könnyen, vagy puszta jóindulatból.
Szívünk, lelkünk kemény munkája fekszik benne, olyan tevékenység, amely sosem vehető könnyelműen, és amikor a napok magukhoz ölelik a perceket, hálát kell adnunk érte! Nem (csak) Istennek, vagy a Sorsnak, hanem annak, aki hagyja, hogy osztozkodjuk. Igen, létezik ilyen, és osszuk meg ezt mindenkivel, hiszen egy emberfeletti erőtől duzzadó társ sziluettjét kár lenne rejtegetni! Büszke vagyok, és szerencsés, hogy részem lehet egy ilyen különleges ajándék, és akár párunk ez az adomány, vagy a háziállatunk, esetleg barátunk vagy családtagunk, kössünk rá masnit, és tartsuk becsben, életünk tisztára nyalt vitrinében.
Kép forrása: Pinterest
