Vannak napok, amikor nehéz ólommá változik testünk. Minden mozdulatot nyikorgó, elszáradt jajveszékelés, vagy csupán ráncok húzta tekintet követ. Ilyenkor minden egyes eltelt óra kész olimpia. Felkészülés követ minden egyes döntést, mint mosdóba menetel, mosolygás vagy csak maga az étkezés. A célhoz minden létező akarattal felvértezve lépünk, majd elindulunk. Lassan, nagyon lassan. Tovább tart minden, végtelen percek rohannak el mellettünk. Aztán elérjük a kitűzött állomást, fél siker, hiszen a cél a kiindulópontunk. Újra nagy levegőt kell vennünk, tüdőnket megtöltve csordultig, és menni, menni, menni tovább, hogy aztán a célszalagot átszakítva elmondhassuk: megcsináltuk!
És tudjátok, ezek mind mérföldkövek! Hiszen képessé váltunk az akadályainkat leküzdeni, és akár a hűtőt kinyitva vagy a mosdóba lépve hatalmas erőnkről tettünk tanúbizonyságot. Fejlődtünk minden lépéssel, és mit is jelent ez? Haladást! Hiszen nem az számít, hogy milyen tempóval lépdelünk, vagy másnak mi számít fontos állomásnak. Nekem számítanak ezek a napok, és neked is! Mert ha bárhol a tükröződő önmagunkra nézünk, fájdalmakkal, mázsás súlyokkal, káosszal fejünkben, ültünkben vagy épp állva, sétálva, akkor is harcolunk, akkor is fejlődünk, és akkor is haladunk, méghozzá ELŐRE!
Kép forrása: Pinterest
