Sokszor írok úgy egy cikket, hogy közben szüntelen motoszkál a fejemben a gondolat, érdemes-e? Megéri-e ülnöm azokon a perceken, órákon, amíg lepötyögöm gondolataim? Célt érnek-e? Most is egy olyan témát vágtam ide fejszémmel, amellyel eddig még nem foglalkoztam, pedig úgy érzem kellene.
Mindig hangoztattam, mennyire fontos egymás támogatása, megértése, az empátia felébresztése magunkban. Emberek vagyunk, tévedünk, hibázunk, ettől szép a tökéletlen életünk. Olykor emlékeztetnünk kell magunkat (betegcsoportokban is, igen) arra, hogy épp oly türelemmel ajándékozzuk meg társainkat, mint amilyet mi is remélünk minden nap.
A mai bejegyzésemben viszont inkább figyelmet ébresztgetnék, és egy olyan témát emelnék ki színes filctollammal, amelyet eddig még nem tettem az oldalon, pedig egyre többször fordul elő az online berkekben.
Persze, rögtön az elején leszögezném, mennyire fontos az együttérzés, és a tapasztalatcsere, de semmi esetre sem helyettesíti az orvosi beavatkozást. (Itt most azért ne egy műtétre asszociáljunk!) Előfordulhat, hogy jót akarva próbálunk litániánkkal mankót átnyújtani sorstársunknak egy hozzászólás, vagy privát üzenet formájában. Én is szoktam! Egy-egy odapötyögött mondat löketet adhat, megnyugtathat, tettekre sarkallhat, elgondolkodtathat, tehát telis-tele van jóindulat mellett fogalmazzunk így, hasznossággal.
Mégis, szándék ide vagy oda, benne van a pakliban, hogy többet ártunk. Hajlamosak lehetünk megfeledkezni arról, hogy sokszínűségünk a betegségeknek is tágas teret biztosít, melynek következtében ugyanarra a "haverra" két akár ugyanolyan korú, és nemű beteg teljesen másképp reagálhat! Különbözhet a betegség lefolyása mellett az egyén reakciója is a kezelésekre, gyógymódokra, legyen szó diétáról, mozgásról vagy gyógyszerekről. Éppen ezért zsákutcába küldhetjük társunkat, ronthatunk állapotán, és késleltethetjük következő lépésének megtételét a javulás felé vezető úton!
Meglepő, de találkoztam mind beteg, mind pedig a téma iránt érdeklődő egészséges jóakarókkal is. Nincs kivétel! Csodálatos dolog összefutni az ismeretlen jó szándékával, de sajnos láttam ennek negatív következményeit is. Láttam büszkeségtől megrészegült, önjelölt segítőket, akik indokolatlanul kötötték ebüket ahhoz a bizonyos karóhoz.
Szeretném felhívni a figyelmet a fenti veszélyre! Arra, hogy bármelyik oldalon álljunk is, mennyire fontos szem előtt tartanunk, a legjobban látható helyen azt, hogy a genetika is beleszól többek között minden lélegzetvételünkbe. Különbözünk, ezt ne feledjük! Legyünk tanácsot remélő betegek, vagy épp azok, akik szívesen adnak, segítenek szintén diagnózisokkal együtt élőként, legyünk hobbiból a témát kutató egészségesek, akkor sem szabad félretennünk a fent taglalt, ám elfeledett tényeket. Az egészségügy bizonytalan, lápos, sáros, mocskos bugyrai bizalmatlanná tettek minket, teljesen jogosan, eltévedünk, elesünk, és sokszor, jaj, de sokszor még csak együttérző tekintetet sem remélhetünk, tudom! Éppen ezért, nem kellene félretennünk büszkeségünket? Mi értelme versenyre hívni saját tanácsunkat? Sajnos sokszor fordul elő, hogy mi magunk jobban ragaszkodunk saját módszerünkhöz, mint az indokolt lenne, és harcos oroszlánként bizonygatjuk a többiekkel szemben igazunkat, persze feleslegesen.
Adjuk meg legalább a választás jogát, és tartsuk észben azt, hogy a másiknak kell eldöntenie, mit próbál ki, mit fontol meg, sőt, mi több, mi az, amit azonnal elutasít. Ne húzzuk rá erőszakkal véleményünket! Minden embernek, kivétel nélkül szüksége van bármilyen formában is, de együttérzésre, megértésre. A legnagyobb ajándék a törődés, amelyet minden nap adunk ebben a virtuális világban. Arra bíztatok mindenkit, ezt alkalmazza a hétköznapokban, és tekintsen úgy minden emberre az utcán, a boltban a hosszú sorban vesztegelve, a buszon vagy épp az orvosi rendelőnél, hogy neki sem könnyű. Mindenki hatalmas terhet cipel, és ha nem is segíthetünk annak könnyítésében, hozzájárulhatunk egy jobb napjához azzal, ha szabadon engedünk egy mosolyt, kedves szót, vagy csak éppen nem reagálunk a másik kellemetlen megnyilvánulására!
Vajon kinek segítünk ezzel a legtöbbet? Biztos, hogy annak a másik embernek?
Egy autoimmun diagnózis változással jár. Azoktól a latin szavaktól fogva már máshogy simul a toll a párnánkban. Nem lesz ugyanaz a beszívott levegő, a Nap melege. Teljesen megváltozik értékrendünk, amikkel addig teljes közönnyel éltünk együtt, piedesztálra emelődnek. Búcsút kell talán intenünk addigi életünk részét képező szenvedélyeknek, és újaknak kell helyet adni. Végül, de nem utolsó sorban erő kell, és kitartás, na de nem maroknyi! Megfeszült testünkkel együtt, összeszorított fogakkal kell küzdeni!
Kép forrása: Pinterest
Erika 5-6 éve küzdött már a hétköznapi gúnyában szteppelő tüneteivel: fáradság, egyensúly-, és koncentrációs zavar, fogyás, inkontinencia. Egy napon bal lábszárgyengesége riasztotta meg, amellyel orvoshoz fordult. A negyedik emeletről szeretett volna lemenni, de csak lassan haladva, fokonként sikerült megtennie az utat. Neurológushoz fordulva kórházba fektették, ahol lumbálást hajtottak végre. A vizsgálat eredménye: sclerosis multiplex.
A család megértő volt. Mivel édesanyánk az egészségügyben dolgozott, ő felkészített arra, hogy az SM nem gyógyítható, de kezelhető, szinten lehet tartani. Édesapám sajnálta,hogy ezt megkaptam, de támogatott. A két nővérem is támogatott. Igazság szerint a középső nővérem segített nekem a legtöbbet, mivel utána nézett mit érdemes ennem, és hol érdemes ezeket az élelmiszereket, vitaminokat beszereznem.
Étkezésnél két éve nem iszom tejet, néha rizsitalt iszok, a joghurtot, kefírt sem eszem. Kávé esetében a koffeinmentes kávét szoktam inni, napi kétszer, de csak keveset. Húsfogyasztás esetében a szárnyasokat : csirke, kacsa, liba szeretem. (...) Azt tapasztaltam, hogy a sok párolt zöldség fogyasztása több erőt ad, mint a húsfogyasztás.
Erikának el kellett fogadnia, hogy lassabban tud dolgokat megcsinálni, sokat felejt, fárad, ezek mellett pedig le kellett mondania a túrázásról, lovaglásról. A lemondás sosem könnyű, egy folyamat kezdete, hatalmas erőt kíván, és nyitottságot. Miért? Nyitottnak kell lennünk ahhoz, hogy a régi énünktől kicsit talán elbúcsúzva közel engedjük magunkhoz az új lehetőségeket, amelyek a múlt hagyta csendet kitöltik. Ebben a történetben a túrázást, lovaglást felváltotta a meridián torna, gyógytorna, jóga többek között, és a pozitív hozzáállás lett történetünk szereplőjének új barátja. Az "esemnek" köszönheti, hogy ma már egészségesen táplálkozik, empatikusabb lett az emberek felé, megismerkedett a homeopátiával, és a gyógynövényekkel, amelyek segítségére vannak állapota javításában.
Egy ember, aki nyitottságáról tesz tanúbizonyságot, mindig jó példa lehet számunkra, hiszen sokan vagyunk, akik nem érzünk kellő bátorságot ahhoz, hogy új dolgokkal díszítsük megfakultnak érzett életünket. Erika megtette, beengedte, hagyta, hogy a változás kifésülje megváltozott napjait. Remek példa mindenki számára!