Amikor leülök (valójában fekszem) cikket írni, az első mondatot, ami eszembe jut, azonnal írom. Ez indít el, és visz tovább. Ez ma nem így történt. Az első frázis, ami helyet foglalt bennem az volt, hogy igazságtalan írás következik. Nem miattam, az élet miatt. Szavakat formálok most, egy csupán 19 éves lányról, ő Dóra.

Kép forrása: Pinterest

A cselekmény október végi reggelen kezdődött, zsibbadással indult. Dóri arra gondolt, mit először most azt hiszem mindenki, hogy simán elfeküdte az elgémberedt kezét, ám amikor ez fél óra után sem múlt el, gyanússá vált ugyan a lánynak, mégsem kerített nagy feneket neki. Ugyan már, hiszen csak egy zsibbadás, nem igaz? Ahogy az idő egyre kövérebbre duzzadt, Dóri keze egyre gyakrabban vált érzéketlenné, és ápolónőként képtelenné vált 2-3 oldal leírására anélkül, hogy ez a tünet vissza ne térjen. Januárra a zsibbadás magányossá vált, így jött vele a görcs, és a merevség, utánfutójuk a fájdalom volt, megnehezítve a lány reggeli elindulását. Egyre inkább felölelték reggeleit, ami miatt korábban kellett működésre kényszeríteni ébresztőóráját. Ekkor született meg az orvos látogatásának gondolata. A szenvedés addigra nem enyhült, végül a különböző vizsgálatok sorozata igazolta, hogy a felelős nem más, mint egy autoimmun betegség, ami a Rheumatoid Arthritis (RA).

Az rémlik csak, hogy a torkomon a nagy gombóc, próbálok nem sírni, és nézek ki az ablakon, nem figyelek senkire, és semmire, csak arra, hogy milyen szépen süt a Nap! Nem akartam magamat ott tudni, nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam anyámra ránézni, mert tudtam jól, hogy ez neki mennyire fáj, hogy beteg a gyereke. Elképzeltem magam egy szép helyen, egy tenger mellett, és azt mondogattam magamnak, hogy ez nem velem történik.

Dóra szerencsés ennek ellenére, hiszen családja, akkori kollégái nagyon jól fogadták betegségét, segítették, támogatták őt. Azóta kettővel több haverral él együtt, Sjörgen és Raynaud szindrómával, de ennek ellenére azon munkálkodik, hatalmas bátorságról tanúbizonyságot téve, hogy csökkentse a lehető legjobban betegségtudatát. Elhagyta a vörös húsokat, a mélypontokon amolyan "Grincsként" lendül túl, viszonylag gyorsan. Szereti, hogy nem látszanak rajta a betegségek, nem veri nagy dobra, és úgy gondolja, az a legjobb, ha ez így is marad.

A fiatal lány története jól mutatja, erő, kitartás, és bátorság együtt mennyire jó barátok, általuk mikre lehetünk képesek, kortól függetlenül! Dóri azóta munkahelyet váltott, új városba költözött, és köszöni szépen, jól van. Megállhatunk olykor sajnálni magunkat, a lényeg, hogy a kitűzött céljaink ne bújhassanak el előlünk.