A határaim én vagyok.

Autoimmun blog

Autoimmun blog

Boldogságról blogolok

Kitekintő

2017. október 31. - JBrigó

Ezúttal Kitekintő rovatomba egy vendégposzt kap helyet, méghozzá Annitól, a Napi Boldogság bloggerétől. Komoly megpróbáltatást jelenthet boldogságot keresni, és egyáltalán találni, mindezt betegen, ám rendkívül fontos az, hogy amennyiben megpróbáljuk, legyen olyan kapaszkodónk, ahová mindig nyúlhatunk. A Napi Boldogság is egy ilyen fogódzó lehet. Anni írása következik.

2013 januárjában döntöttem úgy, hogy blog írásába kezdek, nem másról, mint a boldogságról. Elsőre lehet, hogy könnyű témának tűnik, de mikor jobban beleásod magad, akkor jössz rá, hogy épp ellenkezőleg.

Mikor elkezdtem a blogolást, az volt a célom, hogy kialakíthassak egy olyan online boldogságtárat, ahova lejegyezhetek mindent, ami örömmel tölt el a mindennapok során. Szerettem volna összegyűjteni mindent, ami mást is arra sarkallhat, hogy tegyen a boldogságért.

anni_nb.jpgAnni, a Napi Boldogság bloggere

A Napi Boldogság egyik fő inspirációforrása Gretchen Rubin amerikai szerző Boldogságterv című könyve volt. Úgy döntöttem, hogy ennek a fantasztikus könyvnek minden egyes fejezetét ízekre szedem, és saját szubjektív mércém szerint dolgozom föl. Így születtek meg a „boldogságterv” bejegyzéseim, melyek véleményem szerint a blog alapját képezik.

Továbbá úgy döntöttem, hogy minden vasárnap számot vetek az elmúlt hét örömeivel kapcsolatban, és felsorolok minden szép momentumot, ami csak eszembe jut.

Ezt azóta sem hagyom ki egyetlen héten sem (múlt héten már a 242. posztot írtam meg), és ezekben a VasárnaPillanatok bejegyzésekben most már gyakran nem csak felsorolás szinten írok a boldog pillanatokról, hanem néha sztorizgatok is, no meg mellékelem az elmaradhatatlan képeket. Képek nélkül (nekem) nincs boldogság, ugyanis az egyik nagy szenvedélyem a fényképezés – a jópofa, vidám, kreatív vagy egyszerűen csak nekem kedves dolgok megörökítése.

Nagyon jó érzés minden egyes héten rádöbbenni arra, hogy milyen hihetetlen sok mindenért lehetek hálás az életben, és milyen fantasztikus dolgok történnek velem. Általában nagy lelkesedéssel vetem bele magam a vasárnapi bejegyzések elkészítésébe, de persze az is előfordul, hogy idő hiányában egy nappal csúszik a bejegyzés megírása (3 kisgyermek mellett elég nehéz az embernek tartani a határidőket).

Ez a rutin teljes mértékben beleépült a hétköznapjaimba, és amolyan optimista naplóként végigkíséri az elmúlt négy évem minden csodás, pozitív pillanatát. Ez korántsem azt jelenti, hogy csak és kizárólag ezek a pillanatok vannak jelen a napjaimban.

De vasárnaponként, mikor számvetést készítek a hétről, még akkor is összeszorítom a fogam, és csak a jóra koncentrálok, ha épp nagyon rossz hetem volt, vagy olyan szomorú gondolatok foglalkoztatnak, melyek szinte kizárttá teszik első körben a pozitív gondolatok lejegyzését. S mire a bejegyzés végére érek, mindig sokkal jobban érzem magam, és nagyon örülök neki, hogy erőt vettem magamon.

Ajánlom ezt a módszert mindenkinek, aki szeretné még intenzívebben megélni a hála érzését, és még jobban tudatosítani magában, hogy mennyi szép pillanat részese lehet az életben. Néha ez fel sem tűnik az embernek, de ha legalább heti egyszer (persze lehet ez akár minden este is!) időt szán rá, hogy feljegyezze ezeket az élményeket, gondolatokat, akkor egy idő után rájön, hogy nem is olyan szerencsétlen vagy boldogtalan, mint gondolta.

A Napi Boldogság minden olyan témának otthont ad, amit én örömforrásnak értékelek vagy fontosnak tartok. Ilyen például a sütés-főzés, a csináld magad kézműves projektek, a sport (esetemben általában futás), a környezetvédelem vagy az állattartás (nekem kutyám van). De nem maradhat ki a pszichológia, a család, az emberi kapcsolatok, a zene, no meg inspiráló képek, idézetek és videók… és még hosszan sorolhatnám.

Szerintem rettenetesen fontos az ember életében a pozitív látásmód (vagy legalábbis az arra törekvés). Hiszen szinte mindig találhatsz sok olyan embert, aki nálad rosszabb, vagy épp ellenkezőleg – jobb helyeztben van (legalábbis a Te mércéd és megítélésed szerint).

Nehéz objektíven méricskélni és mérlegre tenni a tényezőket – talán nem is lehetséges. De egy dolog teljesen biztos: minden ember maga dönt arról, hogy miként értékeli a saját életét.

Csak rajtad áll, hogy miként látsz bizonyos helyzeteket, mennyire pozitív vagy negatív a hozzáállásod, és képes vagy-e az élet szépségeinek megpillantására.

Sok minden átértékelődött bennem, mióta apukámnál Parkinson-kórt diagnosztizáltak.

Bevallom őszintén, mindig is féltem attól, hogy az én kis boldogság buborékom egyszer szétpattan, és arra vonatkozólag végképp nem volt tervem, hogy ez miként is érinti majd a Napi Boldogságot.

Mikor szembesültünk a rossz hírrel, az első reakcióm az volt, hogy megpróbáljak minél több információt gyűjteni a betegséggel kapcsolatban. Tudni akartam, hogy apukám hogyan érezhet, neki mik okoznak nehézséget a hétköznapok folyamán és persze mit tartogat a jövő számára (számunkra).

Ez kezdetben nagyon megviselt, és a mai napig kihívást jelent számomra, hogy pozitívan viszonyuljak egy gyógyíthatatlan, progresszív betegséghez. (Pedig bármennyire is abszurdul hangzik, minden helyzetben meg lehet találni a jót!)

Ekkor egyértelműen kezdtem azt érezni, hogy a blog írása nehezebbé válik, hiszen a Napi Boldogság számomra szigorúan a pozitív gondolatok és inspiráló bejegyzések tárhelye. Nem vagyok hajlandó keseregni és ne adj Isten panaszkodni – vagy legalábbis mindent megteszek, hogy ilyen írások ne szülessenek. Én nem lehúzni, hanem felemelni szeretnék – s ez saját magamra is érvényes.

Így kanyarodunk az egyik legfontosabb alapelvemhez, mely kb. így hangzik (és Gretchen Rubin Boldogságtervében is szerepel): „Viselkedj úgy, ahogyan érezni szeretnéd magad.”

Ez egy roppant egyszerű, ugyanakkor hatékony módszer. Sokszor előfordul, hogy deprimáltak vagyunk, és ha ekkor úgy döntünk, hogy tudatosan többet mosolygunk és pozitívan állunk a dolgokhoz, egy idő után valóban jobban érezzük majd magunkat és jönnek maguktól az őszinte mosolyok.

anni-lufikkal.jpg

Szép lassan, az évek múlásával jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen a Napi Boldogság nem más, mint ennek a gondolatnak a legjobb demonstrációja. Ha valami miatt elkeseredem vagy magamba roskadok, akkor is igyekszem a dolgok jó oldalát látni, és mindent beleadni egy pozitívabb bejegyzésbe.

Az utóbbi évben nagyon nehéz időszakot éltem meg (talán az eddigi legnehezebbet életemben), egy közeli családtag súlyos betegségéhez és elvesztéséhez kapcsolódóan. Nem csak azt éreztem, hogy az a bizonyos buborék szétpattant, hanem a teljes világom alapjaiban rendült meg.

Ennek az lett az eredménye, hogy egyre kevesebb bejegyzés született, egyre nehezebb volt összeszedni magam, és őszintén örömteli írásokat alkotni.

Úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, ugyanakkor igyekeztem minél többször fordulni a bloghoz vigaszért: kevesebb boldogságról szóló írás jött világra, ugyanakkor tovább vittem azokat a témákat (receptek, csináld magad, dekoráció, stb.), melyek alkalmasak voltak figyelmem elterelésére és örömteli percek megélésére (ilyenkor nem feltétlenül eszed magad egy adott problémán, hanem tényleg elmerülsz az aktuális tennivalóban).

Az utóbbi évek tapasztalatai mindennél jobban rádöbbentettek arra, hogy mennyire fontos a jelenben élni. Nem a múlton rágódni, nem a jövőn stresszelni, hanem a mostban létezni.

Könnyű ezt mondani, de mégis hogyan tudjuk megvalósítani? A válaszokat a pozitív pszichológiával foglalkozó irodalomban is megtalálhatja az ember – nekem legalábbis rengeteg optimizmussal kapcsolatos mű kap helyet a könyvespolcomon.

Ennél pedig még fontosabb, hogy megpróbáljuk gyakorlatban alkalmazni a leírtakat. Persze ez nem mindig sikerül, de még mindig jobb tudatosan tenni a cél érdekében, mint tudatlanul sodródni az érzelmek és történések kavalkádjában.

Így ismertem meg többek között a mindfulness és a meditáció fontosságát, mely témaköröket nem olyan régen kezdtem el tanulmányozni, és van egy olyan érzésem, hogy kulcsfontosságúak az igazi boldogság megtalálásában. Ha valaki azt kérdezné, mi az a terület, amit fejleszteni szeretnék az életemben a közeljövőben, akkor egyértelműen ez lenne az!

S hogy mi a boldogság legfontosabb alappillére? Erre a válaszom a szeretet. Legalábbis számomra a legfontosabb az életben szeretni és szeretve lenni. Ebből pedig az következik, hogy az első helyen számomra a család áll – és a szeretteim boldogsága.

Ezzel pedig visszakanyarodunk ahhoz a témakörhöz, hogy nincs belső boldogság a környezetünk boldogsága nélkül. Épp ezért érzem fontosnak a blog írását és a pozitív eszmék terjesztését. Ha csak egy picit is szebbé tudom egy bejegyzésemmel varázsolni valakinek a napját, akkor úgy érzem, már én is boldogabb vagyok.

Napi boldogságot keressétek a Facebookon, vagy kattintsatok érte a weboldalra.

Lélek és test harca

Vendégposzt

Emlékszem az első szédüléssel kezdődő napomra, arra a pillanatra, amikor tántorogva sétáltam ki a mosdóba, és romantikus mozdulattal öleltem át a WC csészét. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a fél órán át tartó hányás csak a kezdet, és a testem üzenni próbál nekem. Napszúrásra gyanakodtunk. Azonban a tüneteim nem enyhültek a sok folyadékbevitel hatására sem, és hiába bújtam el a nap elől, mint egy vámpír, mit sem ért.

Szóval a sürgősségin mindenki azt hitte, hogy terhes vagyok, mert a szédülés és hányinger pároshoz automatikusan ezt csatolják az emberek. Nem meglepő. Esetemben természetesen nem egy pocaklakó okozta az üzemzavart, és a vizsgálatok végére megkaptam a második diagnózisomat, ami nem volt más, mint a belsőfül-gyulladás.

Alapjáraton passzoltak a tüneteim, és akkoriban kezdett el sípolni a jobb fülem is, szóval ezt betudtam a biztos kórmegállapításnak. Már két hete feküdtem a kórházban, ahol serényen kezelték a hallójáratomat érintő nem létező gyulladást, amikor továbbküldtek a neurológiára. Ennek oka az volt, hogy az MRI vizsgálat után kiderült, hogy sok-sok világító pötty van a fejemben, amiket jó lenne lekapcsolni.

Ekkor már kettőslátásom is volt, és a sok hasztalan kezelés miatt kicsit ideges lettem. Aztán ez az állapot még csak fokozódott, amikor először felmerült a szklerózis multiplex, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Már vagy egy hónapja vándoroltam kórteremből kórterembe, amikor ismét felmerült egy újabb bombabiztos diagnózis, mégpedig a lyme-kór.

Merthogy a vérem úgy gondolta, hogy engem megcsípett egy kullancs. Hiába magyaráztam, hogy én még csak nem is találkoztam ezzel az élőlénnyel, senki nem hitt nekem, ezért továbbküldtek egy másik kórházba, ahol a nem létező kórságomat kezelték. Megint.

2542dc2b91948701f95f670bf43fa275.jpgKép forrása: Pinterest

Frusztrált voltam és tanácstalan. Amikor a fertőző osztályról kiengedtek, még senki nem tudta megmondani, hogy mi a bajom, de őszintén, nem is érdekelt. A tüneteim megszűntek, és én szabadulni akartam a kórházak nyomasztó légkörétől.

A következő fél évemet bulizással töltöttem, de végig ott volt bennem a tudat, hogy nem vagyok jól. Valami nincs rendben csak nem látszik. A második rohamom sokkal durvábban megviselte a testem, mint az előző, egyszerre tört rám a szédülés, hányinger, zsibbadás, beszédzavar és kettőslátás hadserege, és én tehetetlen voltam ellenük.

Féltem. A második rosszullétem végére nyomták a kezembe a már tényleg, becsületszó biztos diagnózist, a szklerózis multiplex megállapítást. Úgy éreztem, hogy vége van az életemnek. Amikor először rákerestem a betegségre, kerekesszékek tömege fogadott az internet nem túl barátságos világában, és én kétségbeestem.

Rohadt erősnek mutattam magam, de belül remegtem, mint egy kocsonya. Huszonegy éves voltam, kezemben egy gyógyíthatatlan betegségről szóló papírral, és féltem. Féltem, hogy nem leszek elég erős, hibáztattam mindent és mindenkit. Nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténhet.

Akkoriban, már öt éve kapcsolatban éltem, habár rengeteg nehézség és harc tömködte tele a mindennapjainkat, számítottam a másik segítségére. Részben meg is kaptam, aztán, amikor ténylegesen kiderült az SM, a volt barátom közölte, hogy megcsalt. Összetörtem. Úgy éreztem, hogy minden a nyakamba hullik, és teljesen maga alá temet. Fuldokoltam.

Egy szklerózis multiplex-el fűszerezett megcsalásos, szakítós drámát senkinek sem kívánok. Na jó, talán egyvalakinek mégis. Én azt hittem nem fogom túlélni. Teljesen reményvesztettnek, és egyedül éreztem magam, naponta megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.

A rengeteg betegeskedés miatt egy hónap késéssel kezdtem el az egyetemet, majd nem tudtam lediplomázni sem, ugyanezekből az okokból.

Életem legsötétebb időszaka volt, de már nyíltan tudok róla beszélni. Amikor képes lettem túllépni a fájdalmaimon megkérdeztem magamtól, hogy miért lettem beteg? Mert, hogy ezt senki nem tudja. Sem a gyógymód, sem a kiváltó tényezők nem világosak. De szerintem ez kellene az első, és legfontosabb dolog legyen, amivel egy beteg embernek foglalkoznia kell.

Oké, hogy a társadalom számára rejtély, hogy mitől alakul ki egy autoimmun betegség, miért fordul a szervezet saját maga ellen, de az egyénnek ezt tudnia kell. Mert mindennek oka van. A sok kérdőjel közül végül rájöttem a személyiségemben rejlő kettősségekre, és rengeteg önvizsgálat után meg tudtam érteni, hogy a testem miért fordult ellenem.

Ez nagyon fontos. Ne fogadjuk el, hogy á mi csakúgy betegek lettünk, ezzel együtt kell élni. NEM! Annak is oka van, ha valakinek fáj a foga, vagy leesik egy fáról, épp az lenne véletlen, ha egy személy örökre, rejtélyesen megbetegszik?

Nem szabad belenyugodni. Fel kell állni, és a válaszokat keresni. Nem az orvostudományban, hanem önmagunkban. Ha a lélek beteg a test is az lesz. Mert az a helyzet, hogy én már több mint másfél éve jól vagyok. Minden megrázkódtatás ellenére eljutottam arra a szintre, hogy a lelkemben béke van, habár a testem fárad és feledékeny lettem akár egy aranyhal, de először az életem során nem frusztrál a világ zaja, nem érdekel az emberek véleménye. Nem marcangolom magam.

Huszonhárom éves vagyok, hetente háromszor injekciózom a testem szteroiddal, de nem érzem magam beteg embernek. Egy év késéssel ugyan, de elvégeztem az egyetemet, és újságíróként dolgozom. Újra képes lettem nyitni mások felé, találkoztam egy csodálatos emberrel, aki minden pillanatban támogat, és képes elfeledtetni velem mindazt a szörnyűséget, amin átmentem.

Tudom, hogy milyen megbélyegzést jelent a gyógyíthatatlan jelző, és azt is átéltem, hogy mennyire nehéz minderről beszélni, hiszen a környezetünk bármennyire is szeretné, nem tudja megérteni mindazt, ami lejátszódik egy ennyi szenvedést átélt ember lelkében.

Azt tudom tanácsolni mindenkinek, aki valamilyen autoimmun, vagy bármilyen betegségben szenved, hogy ne hagyja magát, mert fel lehet állni a mocsokból, az ember képes újrakezdeni. Hittel és kitartással minden lehetséges.

Kérlek, ne adjátok fel.

Keresztes Bea

Az első lépcsőfok

Az én mércém

Hashimotosként hullámvölgyek jellemeznek. Na, nem mintha a betegség sajátja lenne, de most az enyém. Valaha edzettem, éppen annyira, amennyire szükségem volt rá, úgy, és akkor, amikor a testem és a lelkem azt megkívánta. Aztán szépen lassan, ahogy a diagnózis elkezdett rágni belül, úgy hagytam el az éltető mozgató rugót. Felemésztett a gyulladás, a küzdelem, a diétákkal, vitaminokkal, és az elfogadással való kísérletezés, míg nem most visszataláltam. Állok a lépcső alján, és felfele nézek. Oda, ahová tartok. A cél felé. Ugyanoda, ahonnan indultam a hosszú, küzdelmes útra. Azaz mégsem. Ugyanoda nem találhatok vissza, de eljuthatok egy olyan leágazáshoz, amely arra visz tovább, ahol önmagamat újra megtalálva, egy új sétabottal kezemben mehetek tovább, és küzdhetek.

Eltökéltem, hogy újra megütöm azt a szintet. Az én mércémmel mérek, nem máséval! Úgy döntöttem, újrakezdem, teljesen elölről. Hetente egyszer a szombat délutánom a mozgásnak adom, állapottól függetlenül, de figyelembe véve azt. Október 21-én felléptem az első lépcsőfokra, és nem állok meg! Ettől a pillanattól a tintám a mozgásról is dalol a blogon, megosztva kudarcokat, sikereket, ez lesz #azénmércém.

615919228_1.jpgKép forrása: her.ie

Október 21., az első lépcsőfok

Annak idején ráleltem egy olyan edzésformára, amely az első képkockától az utolsóig a sajátommá vált, azonnal! Ez a módszer a Tabata. Ennek segítségével tudtam első körben állandósítani a mozgást az életemben. Számomra ez okozta a legnagyobb kihívást, rendszeresíteni. Amikor sikerült, színeztem a testemnek adott időt, és a kezdeti negyed órából több óra lett néhány hónap alatt.
Így, hogy az egyéni tapasztalat megvolt a batyumban, csupán elő kellett keresnem. Fel kellett idéznem, honnan indultam akkor, és hová jutottam, de emellett szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, hogy MOST hol tartok. A betegség megtanított egy számomra fontos dologra, ez pedig a magammal szembeni őszinteség volt. Az vezetett el a jelenlegi helyzetembe, és dobott meg ajándék gyanánt két autoimmun betegséggel is, hogy nem voltam egyenes saját magamhoz. Ahhoz, hogy fejlődni tudjak, a legnehezebb lépés megtételére kellett rászánnom magam.

Keretbe szorítva

Tekintve, hogy az újrakezdés nem éppen arról híres, hogy sült galambként pottyan, könnyedén az ember ölébe tudtam, szabályokra lesz szükség, rendszerre, és határok emelésére. A rendszer adott, minden szombat délután az, amit a mércémre szánok, de szükség volt határra. Kijelöltem egy tágabb intervallumot, amelyen belül meg kell ejtenem a randit a mozgással, ez 14:00-16:00-ra tettem. Ha el akarom érni a kitűzött célt, ehhez kell tartanom magam, ennek eleget is tettem. Az első találkozás feszélyezett hangulatban telt, komoly "agymunka" is volt, hiszen emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy mire vagyok képes. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. Képes vagyok türelemmel lenni. Végül bele kellett néznem lelkem tükrébe, és be kellett ismernem azt, amit nem akartam elhinni. Azt, hogy az a 20 perc, az nem volt hiábavaló. Nem lehet nevetség tárgya, és cseppet sem szánalomra méltó. Hiszen valljuk be: a hidegfront beköszöntével ízületi fájdalmak ölelnek, testem visszája pedig erőtlen, és kihányt. Ez az én mércém, így büszkének kell lennem!

Összegzés

 

Ha valaki nem csak a rovat követése mellett dönt, hanem kedvet kap valami hasonló mozgalom alapköveinek letételéhez (és természetesen egyeztetett orvosával, és szakemberrel), összegzem hogyan indultam el:

  1. Tervezés
    Konkrét napot választottam, amikor biztosan, rendszeresen tudok mozogni majd, és edzés előtt, és utána is jut idő a pihenésre.
  2. Kitűzés
    Olyan intervallumot tűztem ki, ami leszűkítve a dolgot ad egy határidőt, amelynek segítségével kizárom a halogatás lehetőségét, minden szikráját.
  3. Előkészítés
    Figyelembe véve betegségemet, és az napi teendőimet előkészültem, elvégeztem a házimunkát, és időt szenteltem annak is, hogy pihenjek.
  4. Zenei aláfestés
    A pihenés alatt előre kerestem olyan zenét, ami motiválni tud, és a fent említett Tabata módszerhez is jó, azaz ahhoz az edzésformához, ami mellett én személy szerint letettem a voksom. Erre készítettem saját lejátszási listát a Youtubeon, amit bárki megtehet, saját csatorna létrehozásával.


sign.jpg

 

 

 

 

Fontos, hogy a mozgásforma kiválasztását magunkhoz mérten tegyük, és feltétlenül konzultáljunk szakemberrel, figyelembe véve a betegségeinket, erőnlétünket!

 

Mentés

Mentés

süti beállítások módosítása