Emlékszem az első szédüléssel kezdődő napomra, arra a pillanatra, amikor tántorogva sétáltam ki a mosdóba, és romantikus mozdulattal öleltem át a WC csészét. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a fél órán át tartó hányás csak a kezdet, és a testem üzenni próbál nekem. Napszúrásra gyanakodtunk. Azonban a tüneteim nem enyhültek a sok folyadékbevitel hatására sem, és hiába bújtam el a nap elől, mint egy vámpír, mit sem ért.
Szóval a sürgősségin mindenki azt hitte, hogy terhes vagyok, mert a szédülés és hányinger pároshoz automatikusan ezt csatolják az emberek. Nem meglepő. Esetemben természetesen nem egy pocaklakó okozta az üzemzavart, és a vizsgálatok végére megkaptam a második diagnózisomat, ami nem volt más, mint a belsőfül-gyulladás.
Alapjáraton passzoltak a tüneteim, és akkoriban kezdett el sípolni a jobb fülem is, szóval ezt betudtam a biztos kórmegállapításnak. Már két hete feküdtem a kórházban, ahol serényen kezelték a hallójáratomat érintő nem létező gyulladást, amikor továbbküldtek a neurológiára. Ennek oka az volt, hogy az MRI vizsgálat után kiderült, hogy sok-sok világító pötty van a fejemben, amiket jó lenne lekapcsolni.
Ekkor már kettőslátásom is volt, és a sok hasztalan kezelés miatt kicsit ideges lettem. Aztán ez az állapot még csak fokozódott, amikor először felmerült a szklerózis multiplex, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Már vagy egy hónapja vándoroltam kórteremből kórterembe, amikor ismét felmerült egy újabb bombabiztos diagnózis, mégpedig a lyme-kór.
Merthogy a vérem úgy gondolta, hogy engem megcsípett egy kullancs. Hiába magyaráztam, hogy én még csak nem is találkoztam ezzel az élőlénnyel, senki nem hitt nekem, ezért továbbküldtek egy másik kórházba, ahol a nem létező kórságomat kezelték. Megint.
Kép forrása: Pinterest
Frusztrált voltam és tanácstalan. Amikor a fertőző osztályról kiengedtek, még senki nem tudta megmondani, hogy mi a bajom, de őszintén, nem is érdekelt. A tüneteim megszűntek, és én szabadulni akartam a kórházak nyomasztó légkörétől.
A következő fél évemet bulizással töltöttem, de végig ott volt bennem a tudat, hogy nem vagyok jól. Valami nincs rendben csak nem látszik. A második rohamom sokkal durvábban megviselte a testem, mint az előző, egyszerre tört rám a szédülés, hányinger, zsibbadás, beszédzavar és kettőslátás hadserege, és én tehetetlen voltam ellenük.
Féltem. A második rosszullétem végére nyomták a kezembe a már tényleg, becsületszó biztos diagnózist, a szklerózis multiplex megállapítást. Úgy éreztem, hogy vége van az életemnek. Amikor először rákerestem a betegségre, kerekesszékek tömege fogadott az internet nem túl barátságos világában, és én kétségbeestem.
Rohadt erősnek mutattam magam, de belül remegtem, mint egy kocsonya. Huszonegy éves voltam, kezemben egy gyógyíthatatlan betegségről szóló papírral, és féltem. Féltem, hogy nem leszek elég erős, hibáztattam mindent és mindenkit. Nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténhet.
Akkoriban, már öt éve kapcsolatban éltem, habár rengeteg nehézség és harc tömködte tele a mindennapjainkat, számítottam a másik segítségére. Részben meg is kaptam, aztán, amikor ténylegesen kiderült az SM, a volt barátom közölte, hogy megcsalt. Összetörtem. Úgy éreztem, hogy minden a nyakamba hullik, és teljesen maga alá temet. Fuldokoltam.
Egy szklerózis multiplex-el fűszerezett megcsalásos, szakítós drámát senkinek sem kívánok. Na jó, talán egyvalakinek mégis. Én azt hittem nem fogom túlélni. Teljesen reményvesztettnek, és egyedül éreztem magam, naponta megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.
A rengeteg betegeskedés miatt egy hónap késéssel kezdtem el az egyetemet, majd nem tudtam lediplomázni sem, ugyanezekből az okokból.
Életem legsötétebb időszaka volt, de már nyíltan tudok róla beszélni. Amikor képes lettem túllépni a fájdalmaimon megkérdeztem magamtól, hogy miért lettem beteg? Mert, hogy ezt senki nem tudja. Sem a gyógymód, sem a kiváltó tényezők nem világosak. De szerintem ez kellene az első, és legfontosabb dolog legyen, amivel egy beteg embernek foglalkoznia kell.
Oké, hogy a társadalom számára rejtély, hogy mitől alakul ki egy autoimmun betegség, miért fordul a szervezet saját maga ellen, de az egyénnek ezt tudnia kell. Mert mindennek oka van. A sok kérdőjel közül végül rájöttem a személyiségemben rejlő kettősségekre, és rengeteg önvizsgálat után meg tudtam érteni, hogy a testem miért fordult ellenem.
Ez nagyon fontos. Ne fogadjuk el, hogy á mi csakúgy betegek lettünk, ezzel együtt kell élni. NEM! Annak is oka van, ha valakinek fáj a foga, vagy leesik egy fáról, épp az lenne véletlen, ha egy személy örökre, rejtélyesen megbetegszik?
Nem szabad belenyugodni. Fel kell állni, és a válaszokat keresni. Nem az orvostudományban, hanem önmagunkban. Ha a lélek beteg a test is az lesz. Mert az a helyzet, hogy én már több mint másfél éve jól vagyok. Minden megrázkódtatás ellenére eljutottam arra a szintre, hogy a lelkemben béke van, habár a testem fárad és feledékeny lettem akár egy aranyhal, de először az életem során nem frusztrál a világ zaja, nem érdekel az emberek véleménye. Nem marcangolom magam.
Huszonhárom éves vagyok, hetente háromszor injekciózom a testem szteroiddal, de nem érzem magam beteg embernek. Egy év késéssel ugyan, de elvégeztem az egyetemet, és újságíróként dolgozom. Újra képes lettem nyitni mások felé, találkoztam egy csodálatos emberrel, aki minden pillanatban támogat, és képes elfeledtetni velem mindazt a szörnyűséget, amin átmentem.
Tudom, hogy milyen megbélyegzést jelent a gyógyíthatatlan jelző, és azt is átéltem, hogy mennyire nehéz minderről beszélni, hiszen a környezetünk bármennyire is szeretné, nem tudja megérteni mindazt, ami lejátszódik egy ennyi szenvedést átélt ember lelkében.
Azt tudom tanácsolni mindenkinek, aki valamilyen autoimmun, vagy bármilyen betegségben szenved, hogy ne hagyja magát, mert fel lehet állni a mocsokból, az ember képes újrakezdeni. Hittel és kitartással minden lehetséges.
Kérlek, ne adjátok fel.
Keresztes Bea
Kép forrása: her.ie
