Van úgy, hogy az embernek nem elég elhatároznia, hogy útnak indul, és saját kalandot keres magának. Olykor nem elég a lázadás, mert hiába ostorozzuk az önsajnálatban cseppet sem lubickoló önmagunkat, ha az akadályt nem a lelkünk emelte elénk, hanem a csapdáért a gaz testünk felelős.

Kép forrása: We Heart It

Természetes mechanizmus néha olyan ingoványos, dermesztő talajra lépni, ami az önismeret nem éppen mézes-mázas részének enged teret. Nem könnyíti meg járásunkat a rohanó technika, nem is kell messzire mennünk, avagy kattintanunk, hiszen a közösségi média, mint Facebook, vagy Instagram például puszta jó indulatból passzolgat nekünk szebbnél-szebb utalásokat, cikkek, fotók formájában. Azt hajlamos éreztetni velünk, hogy más többre képes, jobb élete van, könnyebb reggelei, és magasztos céljai, a sajátunk meg gyakorlatilag nem csinál mást, csak az arcunkba röhög. Elfuserált, sarokban gubbasztó kis porszem, aminek érezhetjük magunkat, szemlélve a világot annak pereméről. Biztos így van?

Ha autoimmun beteg vagy, a küzdelem sosem szunnyad, nem állandósul, és cseppet sem válik kiszámíthatóvá. Soha, és ezt tudjuk mindannyian. Osszuk meg akár egy vagy több betegséggel - mondjuk ki, haverral - az ágyunkat, alattomos hálótárs mind. Lehet az egyik nap energiától telve, vidáman járja el táncát az óra mutatója, míg a következő pillanatban már összeroskad, és nem képes egyébre, mint lélegezni. Lehet, hogy a fájdalom kopogtat végtagjainkon, bőrünkön, kegyetlenül fekvésre ítélve, és megeshet, hogy tehetünk úgy, mintha egészségesek lennénk.

Vajon mindenki látja az előző bekezdésnek azt a csodáját, amit én? Kalandot keresni nem mindig azt jelenti, hogy rávesszük magunkat egy bungee jumpingra,  elkezdünk tűzzsonglőrködni, utazgatni, vagy csak szimplán úgy döntünk, világgá megyünk. Kihívást kereshetünk, és csak egyetlen dolog fontos: magunkhoz mérten! Képesek vagyunk csodás, egyedi, különleges dolgokra ágyból fekve, kerekesszékben ülve, mankóval vagy anélkül, bármilyen állapotban. Feladatunk a csodát, amit keresünk, megtalálni önmagunkban, hogy aztán együtt keressük meg a saját kalandunkat.

U.i.: Ha kíváncsi vagy legutóbbi kalandom célpontjára, kattints ide.

A film megnézésére többen is felhívták már a figyelmemet a témája miatt, így nem volt kérdés számomra, hogy elsők között fogom megnézni.
A cél nem rövid, áttekintő leírás, ömlengés vagy az érdeklődés csírájában való elfojtása, hanem szubjektív véleményem virtuális papírra vetése. Hivatalos mozielőzetes megtekinthető ide kattintva, a teljes film pedig itt.

A kép forrása: Port.hu

A történet alapját a rák, és az azzal történő küzdelem adja. Ahogy fent már említettem, az írás teljes mértékben szubjektív, és az én véleményem (annak ellenére, hogy családom is érintett a témát illetően), hogy a betegséget "túlmarketingelik". Rendszeres olvasója vagyok egy alternatív gyógymódokkal foglalkozó lapnak, amely nagy részét a rák megelőzésére irányuló írások teszik ki, már - már beleplántálva önkéntelenül is a félelmet a cseppet sem hipochonder lelkekbe. Ennek tükrében halványan pislákoló kíváncsisággal vágtam bele a másfél óra feláldozásának, egy szerda délutánomból.

Meglepett, hogy nem a betegség adja a hangsúlyt, hanem annál inkább az azzal való harc, küzdelem, és a fájdalmak. A lélek fájdalmai. A főhősnő egyedi szemlélete fűszerezte ínyemre a sztorit, és tette ajánlhatóvá számomra. Olyan hozzáállással ismerkedtem meg általa, amelyet bárki formálhat magára, betegsége milyenségétől függetlenül. Ha ez nem lenne elég, a film Sophie van der Stap önéletrajzi írása alapján készült.
Szörnyű, felfoghatatlan, igazságtalan, és mondjuk ki: szemét betegség a rák, és leírhatatlan kínt hagy maga után, de ahogy a film sem ezt hangsúlyozta, nekem sem célom, és azt tanácsolom mindenkinek, aki kedvet kap megnézéséhez, ugyanígy tegyen. Engedjük, hogy vigyen magával, és szedjük csokorba mindazt, amit taníthat nekünk!

Mentés