Anyának lenni örökös aggódást jelent, ezt mindenki alá is írná. Autoimmun anyának pedig ennél is több.
Mielőtt bele is gyalogolnék soraimba, már előre figyelmeztetném is az olvasót, hogy ez egyoldalú írás lesz, bár a téma általánosnak mondható. Kérem tehát a szemeket ennek tudatában haladni.
Gyermeket vállalni
Diagnózissal a tarsolyunkban úgy dönteni, hogy bővüljön a család nem önző? Én úgy gondoltam, nagyonis. Sokáig. Ami irónikus, hogy önző voltam, hiszen kizárólag magamra gondoltam, az egészséges páromra nem. Mert egy gyerek kettőből születik. Ennélfogva idővel beláttam, hogy jó eséllyel apára fog hasonlítani, és az ő egészséges genetikája nagyobb hangot ad majd, ha döntésre kerül a sor, kié domináljon. Az első gyereknél legalábbis.
Így - röviden, lesarkítva - jutottam el az igenig. Ahhoz a részhez, hogy nekem is megadathat. Ettől még nem lett könnyebb vonszolni a pakkom, a múltam, a belém nevelt, és tanult minták árnyéka vetült rá.
Megszületni
Tetszett a felfogás, amit a szülésfelkészítőn tanultam meg, és tettem magamévá is, miszerint a szülésnél nem én szülök, nem rólam szól, hanem a gyermekem születik meg. Róla szól, én csak hozzájárulok ehhez, segítem őt az útján.
A szülőágyon (én legalábbis) nem változtam át azon melegében anyává, noha szó szoros értelmében az voltam. Mégis, úgy igazán megszületni anyának sokkal tovább tartó folyamat volt. Autoimmun anyává - csak így címkézve, igen - az még hosszabb! Vannak jobb pillanatok, nyáron nekem sima ügy ezt kezelni, hiszen a diagnózisaim ilyenkor irónikusan nyaralnak szinte végig. No de a hideg időjárás beköszöntével? Az egy teljesen más kérdés…
Még mindig nyögöm magam, a címkém - autoimmun anya -, és örökösen vitatkozom magammal.
Vajon elég vagyok? Nem jelentek hátrányt? Kidobandó túlsúlyt a csónakban? Nem felejtem el a tényt, miszerint az aggódás a szülőség velejárója, de azért valljuk be, ez még így is kicsit más, és igen, piszkosul nehéz, még ha saját, alaposan megfontolt döntés is állt a küszöbén.
Autoimmun anyaként végtére is kicsit - vagy nagyon - másképp kell nekiindulni a feladatnak. Több lemondással járhat, nehezítő tényezővé varrva át alapvető dolgokat is. Ugyanakkor a gyerekünk szeretete mindenért kárpótol minket, éljünk bármilyen diagnózissal, és végtére is ez az egy, ami igazán számít. Nem az, hogy tökéletesek vagyunk - e, hanem az, hogy a tőlünk telhető legjobbra törekszünk.
