Vannak napok, amikor nehéz ólommá változik testünk. Minden mozdulatot nyikorgó, elszáradt jajveszékelés, vagy csupán ráncok húzta tekintet követ. Ilyenkor minden egyes eltelt óra kész olimpia. Felkészülés követ minden egyes döntést, mint mosdóba menetel, mosolygás vagy csak maga az étkezés. A célhoz minden létező akarattal felvértezve lépünk, majd elindulunk. Lassan, nagyon lassan. Tovább tart minden, végtelen percek rohannak el mellettünk. Aztán elérjük a kitűzött állomást, fél siker, hiszen a cél a kiindulópontunk. Újra nagy levegőt kell vennünk, tüdőnket megtöltve csordultig, és menni, menni, menni tovább, hogy aztán a célszalagot átszakítva elmondhassuk: megcsináltuk!

Kép forrása: Pinterest

Olykor rozoga csónakházak vagyunk. Abba az elnyűtt kuckóba bújunk akkor is, ha kint süt a Nap, vár ránk a csodáktól kéklő víz, és a szabadság. Elrejtőzünk, mikor élnünk kellene, az esőt lesve, miközben észre sem vesszük a nyár rezdülését. Az a tákolmány, mi körülvesz minket a múlt. Nem mindegy, hogyan használjuk fel. Menedékként ínség idején, felidézve egy rég kapott pofont, hogy az ne ismétlődhessen meg, vagy csak kifogások építette rejtekhelyként, melybe temetkezve felejtünk el fejlődni, erősödni.

Ha másokhoz viszonyítunk, elfelejtjük észrevenni azt, ami nekünk adatott meg. A zöldellő faleveleket, meleg napsugarakat, a színek látványát. Megfeledkezünk a döntés képességéről, arról, hogy rajtunk múlik. A választás joga nálunk van, élhetünk a kínzó múltban, de fel is használhatjuk azt fejlődésünk érdekében. Az a rozoga csónakház roskadozhat emlékektől, de épülhet is azokból, csak látnunk kell az árnyalat adta különbségektől.

Kép forrása: Saját (felhasználása forrás megjelöléssel engedélyezett)

Vannak napok, mikor nem látunk mást, csak azt a sötét foltot, mi folyton-folyvást követ minket. Mióta élünk. Nem köszön vissza más a pocsolyákból, a kirakatokból, csak a sötét tükörképünk. Arctalanul, lelketlenül, az élettől, annak megpróbáltatásaitól fázva. Telve van rettegéssel, haraggal, gyűlölettel, meg nem válaszolt kérdésekkel, és a múlt szipolyozza rendületlen.
Talán az arcunkra van írva, talán nem, de az önmagunkkal való küzdelem minden tekintetben ott pihen, valahol mélyen. Nincs kivétel, nincs olyan, ki nem ismerné ezt a labirintust, ahonnan szabadulni véget nem érő kínok között lehet. Itt bolyongva azt hisszük, nincs kiút, remény, sem segítség, magunkra maradva csoszogunk öregségünk, és a halál felé. Leülhetünk, gubbaszthatunk egy gazzal benőtt sarokban, ostorozva magunkat, de helyet foglalhatunk máshol is. Dacolva a szabályokkal, ülhetünk az utunk közepére, lehuppanhatunk, mélyen magunkba nézve, és mondhatjuk őszintén azt, hogy félünk, hogy igazságtalannak érezzük a megélt traumáinkat, pláne azok cipelését! Nem fer cipelni ezeket, igaz? De beismerhetjük, hogy azoknak a fájdalmaknak mi adjuk a súlyt.
Rajtunk áll, hogy a tükörbe üvöltve megengedjük magunknak a harag jöttét, a reménytelenség beköszöntét, hiszen aztán búcsút vehetünk tőlük. De ha nem nyitjuk ki ajtajunkat, nem fogadjuk őket, tábort vernek előtte, és nem tágítanak. Maradnak! Maradnak egészen addig, amíg el nem hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk szembenézni velük. Mert képesek vagyunk rá, kivétel nélkül! Lehet, hogy most nem tudjuk, nem érezzük. Ez azért van, mert pihennünk kell, fejlődnünk, mielőtt csatába mennénk. Engedjük hát meg magunknak azt az időt, ami ehhez kell.

Kép forrása: Pinterest