Olykor rozoga csónakházak vagyunk. Abba az elnyűtt kuckóba bújunk akkor is, ha kint süt a Nap, vár ránk a csodáktól kéklő víz, és a szabadság. Elrejtőzünk, mikor élnünk kellene, az esőt lesve, miközben észre sem vesszük a nyár rezdülését. Az a tákolmány, mi körülvesz minket a múlt. Nem mindegy, hogyan használjuk fel. Menedékként ínség idején, felidézve egy rég kapott pofont, hogy az ne ismétlődhessen meg, vagy csak kifogások építette rejtekhelyként, melybe temetkezve felejtünk el fejlődni, erősödni.
Ha másokhoz viszonyítunk, elfelejtjük észrevenni azt, ami nekünk adatott meg. A zöldellő faleveleket, meleg napsugarakat, a színek látványát. Megfeledkezünk a döntés képességéről, arról, hogy rajtunk múlik. A választás joga nálunk van, élhetünk a kínzó múltban, de fel is használhatjuk azt fejlődésünk érdekében. Az a rozoga csónakház roskadozhat emlékektől, de épülhet is azokból, csak látnunk kell az árnyalat adta különbségektől.
Kép forrása: Saját (felhasználása forrás megjelöléssel engedélyezett)