Viszonylag rövid időn belül, másodjára álltam fényképezőgép elé. Az első alkalom még arról szólt, hogy segítsen egy egészen más szemszögből látni magamat, és az EB-t. Ez a másik pedig egy kampány keretein belül történt, hogy többedmagammal álltam újra, Réka kamerája elé.
Dióhéjban, a kampány célja az volt, hogy bemutassuk, miként lehet együtt élni autoimmun és genetikai eredetű betegségekkel – akár látszódnak, akár nem. Szembetűnő „haverokkal” unokatesóm és én érkeztünk (ő vitilligóval, én az EB-vel), a másik két modell – druszám, és Judit – autoimmunjai pedig nem voltak kézzelfoghatók – de ettől még ott voltak. Így, én azt gondolom, hogy pont jól egyensúlyoztuk a lényegét a kampánynak.
Egy újfent melegebb, nyári hétvégi napot sikerült kiválasztani, de mivel a helyszín remekül volt megválasztva, ezért az egész folyamat közben nem zavart senkit a kánikula. Unokatesómmal mi ketten értünk elsőként a helyszínre, Réka nem sokkal utánunk futott be. Ez alkalommal megismerhettük az anyukáját is, aki azonnal hatalmas öleléssel és lelkesedéssel fogadott, és szinte azonnal, tündérkeresztanyává avanzsálódott nálam. Sürgölődésbe kezdtek, és némi széllel vívott harc után, állt a háttér, és előkerültek a kiegészítők, Réka pedig hívott, hogy akkor kezdi velem. Mondanám, hogy úgy kellett nyüstölnie, de ez nem igaz… Álltam elébe, azaz ültem, először a fényképezőgép lencse kereszttüzébe. Sorozatos kattintgatás kezdődött és eközben volt kalap, virág, buborékok és pillangós kiegészítő is – hűen tükrözve a betegségem és tudton kívül, a ruhámhoz is passzolt.
Mire Réka ellőtte rólam az utolsó képeket, megérkeztek a többiek is – Brigó, kis családjával és Judit, a párjával. Csatlakoztunk hozzájuk, a két Brigi végre személyesen is találkozott, ami egy izgalmas szituációnak bizonyult, majd druszámon volt a sor, hogy modellt üljön/álljon, én pedig, mint werk-fotós, a telefonom képernyőjén keresztül figyeltem a történéseket. És ez így ment, még Judit, illetve unokatesóm esetében is.
Érdekes volt látni számomra, hogy miként nyílnak ki az emberek Réka előtt, az ő hatására, mikor fotózza őket – még azok is, akik amúgy nem szeretik, ha rájuk irányul a fényképezőgép. És Rékát is jó volt látni munka közben, mert teljesen más modellként figyelni, ahogy szorgoskodik, mint a háta mögül… ahogyan instruálja a kevésbé bátrabb modelljeit, hogy miként üljenek, vagy fogják éppen a virágokat. Minden tiszteletem az övé, hogy ennyi türelemmel és aktivitással tud lenni az emberek iránt, még akkor is, ha a végére az alkotó is elfárad és pihennie kell.
Illetve, amellett sem tudok elmenni, hogy mennyit és milyen jókat beszélgettem Brigóval. Kicsit sikerült jobban megismerni a másikat – és a „haverjainkat” –, habár online szoktunk kommunikálni, de élőben mégis más.
Örülök, hogy részese lehettem ennek a napnak, és a kampánynak. Fontosnak tartom, hogy tudják az emberek, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők, csak vannak saját (néha nagyobb) problémáink, szépséghibáink, de együtt tudunk élni ezekkel és tudunk ugyanolyan hétköznapiak lenni, mint akárki más – mindennek ellenére. És a pláne, hogy ezt mindenféle média, és reklám nélkül tudjuk elérni, magunktól, önerőből és összefogással.
Szóval vigyázzon Mindenki, mert amúgy a kóla, és a mozgássérültek után, #ittvagyunk Mi is!
További képek a kampányfotózásról: