Székrekedés, ülőideg gyulladás voltak az első jelek, 17 évesen. Később egy vastagbéltükrözés gyenge bélnyálkahártyáról árulkodott, így a javasolt terápia a hashajtó lett, magánrendelésen, több tízezer forintért. Romlás esetén az orvos visszavárta betegét.
Ezúttal egy ma már jól ismert, egyre inkább elfogadott autoimmun betegségről mesél Napsugár, a gluténérzékenységről. Miért különleges? Mert ez az ő története az első tünetektől, a diagnózisig.

Kép forrása: thedenizen.co.nz

Napsi erős hormontablettát szedett bőrproblémáira, melyre - amellett, hogy kételkedtek panaszai valódiságában - fogták végül az ülőideg gyulladás okát. Küzdött a vashiánnyal, de örökölhetősége miatt a szőnyeg alá söpörték a tünetet. Az akkor még kamasz lány küzdött a depresszióval, a tőle szokatlan motiváció hiányával, később pedig az állandó puffadással, bélgázokkal. Nem telt el sok idő, a panaszok listája bővült, méghozzá erős görcsökkel, melyek guggolás hatására látszottak enyhülni. Végül egy új szerelem, és a fiú segítőkészsége juttatta el Napsugárt egy dietetikushoz, aki azonnal a glutént kezdte el okolni, így céltudatosan az ezt követő három napban "glutént, gluténnal" evett, és visszatért újra a magánorvoshoz, ekkor már "konkrét tervvel".

Azonnal előírt TTG vérvételt és gyomortükrözést. Már a türközéskor mondta h 99 %, hogy ez gluténérzékenység, nincsenek bélbolyhaim, a redőzetem elsimult, a felszívófelületem 25 % (ami vicces, mert egy dekát sem fogytam, bár elég rendesen kajáltam, óránként mint egy kisbaba és állandóan fáradt meg éhes voltam).
Ahogy bemegy a kaja úgy megy ki és már másnap kezdjem el a diétát, bár eredmény csak 3 hónap múlva lesz. Tanácsot nem igazán adott, meg h mi ez, csak h menjek el dietetikushoz, vegyek könyveket, nézzek utána neten. Még az adókedvezményes papírt is nekem kellett kérnem, h adjon, mert arról sem tájékoztatott magától. Magánrendelésen!!! Ahol 10 percért 10 ezret fizettem.

Napsi jól fogadta a diagnózist, nem lombozta le, örült neki, megtanult együtt élni a betegséggel, és amit von maga után, a szigorú diétával. Jól érzi magát a testében, és ez az, ami számít!

Gyógytornász hallgatóként találkoztam velem egykorú , stroke-on túlesett versenysportoló lánnyal, aki alig tudott beszélni és járni. Rengeteg betegséggel, sclerosis multiplexes nőkkel, akiknek életük végéig katéterrel kell járkálniuk. Amputált betegekkel. Fejlődési rendellenességgel született gyerekekkel. Ezek után úgy gondoltam ez semmi.

Napsugár történetének közzététele az engedélyével történt. A gluténérzékenységről további hasznos információ ide kattintva olvasható.

Adott egy tükör, és én. Nézz bele, majd vegyünk elő engem. Olvassunk inkább rólam. Könnyebb neked, nehezebb nekem, de ez megváltozik majd. Talán. Most én leszek a tükör, magammal szemben, hogy kibogozhassam a csomót, rendet tegyek a káoszban, esetleg zavart keltsek ott, ahol nyoma sincs fegyelemnek.

Vegyünk engem. Én vagyok a tükör. 168 centiméterrel, jelenleg 58 kilómmal, átlagos testalkattal. Öltözékem sosem kihívó vagy harsány, a hajam most a vállamig sem ér, barna színben pompázva üvölt belőle a hétköznap. Szemem barna, arcomon csak a már meglévő ráncok, és szeplők csapnak némi zajt. Ruházatomtól függően vagyok tetovált, éppen annyira, hogy észrevegyék. A fodrász frizuraválasztása a testemen éktelenkedő színes motívumok eredménye. Rebellis hatást kölcsönöz nekem. Szerinte. A tetoválások miatt. Lázadó vagyok, vad, sátáni, nőietlen és undorító. Az utca embere szerint. Lehetek túl vékony, túl kövér, kellene sportolnom, máshogy járnom, mosolyognom, barátkoznom. Nagyképű is vagyok. Nem nézek máshová, csak előre. Komor ábrázattal haladok. Fiatal vagyok, gondtalan, tudatlan, tapasztalat híján legyintésre méltó. Terhelhető, friss, üde, tökéletes szellemi adottságokkal.

Fotó: Pinterest

Most pedig állok, magammal szemben, elrévedve a tükör alkotta képmásomba. A test, amit örököltem, és a súly, aminek most a pajzsmirigy diktál. Ez vagyok én. Olyan öltözékben, ami nekem megfelel, és annak, aki fontos nekem. Abban a ruhadarabban, amit megfizethettem, talán hosszas vívódások árán, majdnem egy olyan frizurával, amit a hajszobrász hölgytől kértem. Váll felettig érő, egyszerű forma, amelyet nem kell gondozni. Nem kell szárítani, vasalni, csatokkal, és különféle szerekkel a világ számára imponálóvá varázsolni. Nem kell törődni vele. Olyan fazonra volt szükségem, amitől nem fáj a fejbőröm, nem húzza a súlya, nem kell fésülni, szárítani, gondozni, mert az esetek többségében felemelni sem tudom a karom vagy éppen megtartani azt. Képtelen vagyok súlyt emelni, mázsásat, amitől összeszorul a fogsorom, olyat, amit egy hajszárító jelent számomra. Nem vagyok lázadó, a kamaszkorral búcsúztunk el egymástól. Tetovált vagyok, mert nekem ez tetszik, elvarázsol, kifejez, keretbe helyez.
Sportolnék, ha a testem szeretné, igényelné, és nem kellene a nyolc órás, ülő munkámat is minimum egy órás pihenéssel feldolgoznom, ha képes lennék a házi munkát megfelelően ellátni, mindezt anélkül, hogy ne ártanék magamnak, ne érezném életképtelennek a szervezetem, és úgy, hogy feladja a működését. Többet mosolyognék, ha nem kellene minden egyes nap különböző, olykor elviselhetetlen fájdalmakkal küzdenem, és talán akkor lenne alkalmam olyan luxusra is, mint a barátság. Előre haladok, nem nézve senkire, hogy visszanyerjem azt, amit a betegségek elvettek tőlem: az önbizalmam. Nem nézek körbe, hogy ne kelljen szembesülnöm a reakciókkal, hogy ne kelljen azt látnom, amit mások, és azt, amit én gondolok magamról. Azt akarom, hogy ne érdekeljen. Fiatal vagyok, és minden héten zokogok azért, hogy ennek ellenére a nagymamám egészségesebb nálam, hogy többet tapasztaltam, mint elvárható lenne, és félek annyira, amennyire ennyi idősen nem kellene. Nem fer. Nem vagyok terhelhető, mert amit cipelek, bírok, annak is nagy árat fizetek. Ahogy minden kimondott, értelmes mondatért, észben tartott információért. Friss vagyok, miközben motivációs beszédek sorát kántálom magamnak. Ülve, állva, fekve, és járva.

Harcolok a tündérmesébe illő toleranciáért, emberségért, egy olyan hozzáállásért, ami nem kényszerít majd kényelmetlen kitárulkozásra. Olyan szemléletért, ami nem kérdőjelez meg.

Nem épp hívogatónak mondható film cím. Témája mentális betegségeket boncolgat, mégis tettem egy próbát, és megnéztem, az előre elolvasott kritikák ellenére.
Bejegyzésem - előre leszögezem - nem fog spoilert tartalmazni, ám aki kíváncsi a film tartalmára, ide kattintva elolvashatja.

Fotó: Game Chronicle

Érdekelt a történet. Tudni akartam, vajon találok olyan mondanivalót benne, amely hatással lehet rám, bármilyen formában, és vajon mennyire képes visszaadni az elme betegségét, a mögötte zajló küzdelmeket, és a környezet viszonyát. Fontosnak tartottam felvenni a megnézendő filmek listájára, tekintve, hogy egyes autoimmun betegségek okozhatnak mentális nyavalyát. Szóval témába vágónak éreztem.
A film milyenségét nem célom firtatni, hiszen ízlés kérdése minden, ám amellett nem tolhatom el a biciklim, hogy mennyire inspiráló! Amellett, hogy laikusként némi bepillantást engedett a mentális betegségek sötét bugyraiba, emberi oldalról mutatta be azokat, és a különböző reakciókat. Ráébresztett arra, hogy a családok, barátok, rokonok sem lehetnek olykor - olykor könnyű helyzetben, rákényszerülhetnek szembesülni a rideg, ismeretlen valósággal. Az, hogy ki, milyen módon tanul meg viszonyulni, lavírozni, segíthet levonnunk a saját konzekvenciánkat környezetünket illetően. A történet megmutatta (amit sokan tudhatunk is már), hogy a kemény küzdelem meghozza gyümölcsét, és kegyetlenül vágja arcunkba a külvilág számára észrevehetetlen életek létét.
Összegezve tehát ajánlom mindazoknak, akik nyitottak a dráma ilyen jellegű megközelítésére, és kíváncsiak arra, hozzám hasonlóan, hogy a sztori vajon képes - e hegyeket mozgatni a legbelső zugokban.

Mentés