A határaim én vagyok.

A haverok és én

A haverok és én

Hányás nélkül

Életem betegen

2021. május 16. - JBrigó

corporate_work_blog_banner.png

Belenézek a tükörbe. Volt kamaszként egy amolyan "kiló vakolat" korszakom, de lecsengett, és tényleg nem szoktam túltolni - csak így, szlengesen - a dolgot. Mai, kamasz szóhasználattal (amit nemrég tanultam) nem szoktam "kikerázni" magam. Jó, jó, anya vagyok, nincs időm rá. Mondjuk, ha ez lenne a fixa ideálom, tudnék fordítani rá. Tök mindegy. Ezekkel a haverokkal valahogy más. Nem úgy megy, hogy a tükörben végigmustrálod azokat a pontjaidat, amiket úgy utálsz. Az úszógumid, a göndör hajad, a striákat, narancsbőrt, ráncokat, stb. Az autoimmun izék konkrétan naponta más fizimiskával áldhatnak meg! Egyik nap még hejj, de kisimult babaarccal gyönyörködök magamon, hogy nem is rossz, anyu! Majd másnap úgy festek, mint egy olcsó Picasso. Jobb esetben.

A legnehezebben én a szemöldök helyzetet viseltem. Mindig is kevés volt, próbáltam leplezni, ami mániámmá vált, mire kiderült ugye, hogy kedves Hashimoto gondolta megritkítani. Kössssz! Akkor bevallom helyre billent lelkem ying-yangja, amikor kozmetikai tetoválást csináltatva szemöldököt varrattam. Tök jó lett! De ott van még a többi. Amit ezek együtt okoznak. A véresre repedt bőr. A folyton hulló haj. Az idegbajok, amik miatt már kacérkodom házassági évfordulóra saját muszájkabátot kérni. A fájdalmak. Minden persze vagy kiül rám, vagy nem. A párom látja. Mindenki más meg csak gondol, amit akar. Én mégis belenezek abba a nyamvadt tükörbe, és nem látok mást, csak ezeket ketten, ahogy buliznak bennem, rajtam. Kenhetek én bármilyen kencét, ehetek ilyen, meg olyan diéta szerint. Vehetek fullos ruhákat, színkavalkáddal, márkajelzéssel, díszcsomagolásban, akkor sem változik a tükörkép. Mert az a fejemben él. Ameddig ott nem radírozok, és alakítok át, addig kereshetem a hibát a rendszerben, a betegtárs hülye tanácsaiban, a szakemberben, meg a neten. A férjemben, családomban, szomszédban. Ha akarok, találok hibát, másban! Mert azt nagyon is könnyű! De belenézni mélyen, saját szemünkbe, végignézni hányás nélkül azt, amit látunk, azt amit kaptunk, vagy azok hiányával szembenézni, amit azelőtt úgy, de úgy szerettünk…nagyon nehéz! Erről nem szól egy orvosi lap sem.

90681694_294542061509538_7785218605909540864_n.png

Pengeélen táncolunk

Életem betegen

Vannak tünetek. Évek óta kínoznak. Éppen annyira, hogy tudjuk, valami nincs rendben. Több, mint normális, több, mint elvárható. Diagnózis nincs.

nevtelen_masolata_1.png

Óriási elhatározás elmenni, és kitárulkozva asztalra tenni tüneteinket, érzéseinket. Még nehezebb, mondhatni embert próbáló, amikor nem tudjuk világos, érthető szavakkal definiálni a tüneteinket. Súlytalanná válunk, értékünk percről percre csökken a magunk, és talán az orvos szemében. Végül nem nézhetünk ki elég betegnek, szavahihetőnek, nem festettünk elég eltökélt, pénzes személy képét magunkról, vagy egész egyszerűen nem jelentik mást, mint egy amolyan rejtélyt, mit megirigyelne maga Poirot is Columboval karöltve.

Az eredmény - bármelyik legyen is a valódi ok - diagnózis és remény nélkül távozunk.

Napjaink a tünetek csillapításával telik, már ha olyan szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, hogy vannak erre elérhető eszközeink. Meglehet, hogy nincsenek. Ekkor nem marad más, csak az idő, és a remény, hogy ez a kettő együtt veszi a fáradtságot, és halkít valamelyest a testünkben tomboló zenebonából. 
Mind ismerünk olyan történeteket, amik azzal végződtek, hogy "ha időben észrevettük volna", vagy "korábban kellett volna orvoshoz fordulni", esetleg "az utolsó pillanatban jöttünk", éppen elkerülve a bajt.
Mi táncolunk pengeélen, és a rendszer adja az ütemet. 

90681694_294542061509538_7785218605909540864_n.png

 

 

 

 

 

 

 

 

Megfelelni

#mondokvalamit

Nehéz megfelelni. Ez az erős kényszer nem akar szűnni. Szeressenek, megértsenek, segítsenek, elfogadjanak. Vágysz rá, zsigerből, nem tehetsz róla. Én sem. Ki jobban irányítja, ki kevésbé. Kinek jobbak a lehetőségei, kinek kevésbé. Ez a különbség ellenszenvet szülhet. Nem szándékosan, de nem is jó akaratból. Ez van.
Aztán amikor kapsz egy diagnózist, felerősödhet. Mivel érdemelted ki? Miért te, miért nem ő? Mit kellett volna másképp?

nevtelen_masolata.png

Olykor másoknak kívánunk megfelelni, felérni az elképzeléshez, elérhető magasságig. Eltompítjuk igazi valónkat, a tüneteket leplezzük, szépítgetjük, csak ne tűnjön fel a másiknak. Ismerős? Ahogy erősödnek, újabb, és újabb erőre kapnak, úgy válik kivitelezhetetlenné bújtatásuk. Végül megkapjuk a várva várt engedélyt, azt sugallva, bármit elbírtok ti ketten, együtt, a másik felednek vélt szerelmeddel, társaddal, vagy talán családtagoddal. Kinyílik a száj, leengedve óriási méretű súlyokat a lélek hídjain. Az örömujjongás elmarad, pofon jut helyette. Nem hisznek benned, vagy nem bírják el a te súlyodat. Új értelmet nyer e két szó: tehernek lenni. Fel lehet innen állni? Innen, hová a sárba tapostak? Mélyre, igazán mélyre.
Miért akarunk ennyire megfelelni? Olyanná válni, akik nem vagyunk vagy nem lehetünk? Miért tűnik rossznak, elfogadhatatlannak az, ami valójában nem az? Összetett a válasz. Mégis, ha teherré válsz, ne hidd el!

Könnyű mondani, mi?

Én is voltam teher. Voltam meg nem értett, félretolt, kételkedtek bennem, szavamban, érzéseimben, fájdalmaimban. Évek teltek el így. Hosszú, hosszú évek. Tömény visszatekintés, elemzés, kínzó felismerések hada van mögöttem, mire megérkeztem. Haza, bennem, magamban. Felismertem a másikban a hibát, a szegénységet, amely számlájára írható megsebzésem. Ezt hibáztatás, gyűlölet, és keserűség követte, önmarcangolással. Mert akkor, abban a pillanatban látni kellett volna, már a jeleket is! Idő volt, míg ráébredtem a tanulási folyamat fontosságára, a leckékre, amiket kaptam, amik nélkül akkor még lehetetlen volt ekkorát lépni.

Aztán elengedtem.

Elfogadtam a hibáim, tévedéseim, és megszerettem őket. Megszerettem régi, gyarló tükörképem, amit ma már nem kívánok oly zsigerbe markolóan marcangolni. Megfelel nekem. Most már olyan páncélt építhettem így magamnak, ami senki másnak nincs.
Már nem akarom, hogy elfogadjanak, mert elfogadom én magamat. Egyedül! Onnantól pedig, hogy elfogadtam, megengedtem a fájdalmat, és mindent, mit hozott, véletlenül elkezdett bekúszni megannyi új érzés, tulajdonság, élmény, és velük más emberek. Jó emberek. Jött velük a megértés. Egy olyan megfelelés, amely önmagammal egyenlő, hazugságok nélkül.

90681694_294542061509538_7785218605909540864_n.png

süti beállítások módosítása