A választásom ezúttal egy klisének mondható filmre esett, hiszen alap története eléggé általánosnak mondható: szerelem, betegség, elválás (halál). Őszintén szólva nem vártam sokat ettól az egy-két órától, ennek ellenére kiváncsiságom pislákolt kezdetektől, hiszen tudni akartam, lesz-e olyan mozzanat, képkocka, bármi, ami miatt a végén azt mondhatom, illetve írhatom majd, hogy igen, megérte!
Kép forrása: wikipedia.org
Főhősünket fiatalon diagnosztizálták leukémiával, mindössze néhány hónapja marad hátra. Összeállít egy bakancslistát, ami elindítja az egész történetet. Mondtam, hogy közhely! Unalom lebzselhetett arcomon, egészen addig az egy mondatig, ami a beteg lány száját hagyta el. Egy erdőben, fán ülve révedve a távolba:
Elmondok neked valamit, de meg kell ígérned, hogy titokban tartod, jó? Itt nem vagyok beteg, egyáltalán nem.
Ez volt az a rész, amikor rádöbbentem arra a furcsa, bennem motoszkáló érzésre, amely minden egyes természetben töltött alkalommal kel életre. Ugyanezt érzem! Rájöttem arra, mennyire fontos rátalálnunk egy ilyen helyre, ahol teljes mértékben önmagunk vagyunk, hazaérkezünk, nem számít semmi, és nem érezzük terheink ordító súlyát, kínzó nyomait vállainkon.
Szeretek belevágni a megszokottba, abba, ami másoknak nem tetszik, sőt, nekem sem! Minden szürke foltban rálelhetünk valami új dologra, ami színt visz az egyhangú percekbe, megtölti óráinkat, és színt visz napjainkba. Egyetlen mondat, egyetlen képkocka, gondolat, vagy illat. Hogy miért ajánlom ennek a filmnek az elindítását? Azért a szürke foltban megbújó dologért. Ide kattintva megtekinthető.