Aki rendszeresen követ a különféle közösségi portálokon, annak nem lesz meglepetés a túrázás, mint téma. Írásos formában még nem jöhetett szembe itt, a blogon, de a Youtube csatornán pár videóban már bemutattam, milyen is az, amikor kirándulni megyek. Amíg videó formájában meg nem osztom, elárulom viszont nem csak azt, hogyan telt az ausztriai kiruccanásunk, hanem mi is előzte meg, hogyan készültem fel.

Szenvedélyem az erdő. Olyan mélységeimmel, és magasságaimmal is találkozom ott, amelyeket máshol nem tapasztalhatok. Túrázás közben nem érzem azt, hogy beteg vagyok, ott nem fontos a fájdalom, mert elillan, amint figyelmem másfelé kacsint. Nem számítanak a problémák, küzdelmek, mert abban a pillanatban töltőn van az aksim, annak élek. Az igazság az, hogy mint mindennek, ára van a boldogságomnak is, a testem perkál érte rendületlenül. De megéri! A határaim növelése, a boldogság ölelése mellett ápolom a lelkemet, és a testemet is. Utóbbit olykor elfelejtem, melyre ausztriai túránk során páromnak kellett emlékeztetnie engem.

Mielőtt elkalandoznék, haladjunk szépen, sorjában! Ezt a cikket az előkészületeknek szentelem, tervezés fontosságát hivatott bemutatni, illetve azt, hogy mennyire fontos a pihenésre is ügyelnünk, bárhol legyünk is.

Kép forrása: Pinterest

Foglalás

Már egy éve kacérkodtam a gondolattal, hogy ne csak itthon, hanem külföldön is túrázzunk. Akkor álomnak tűnt, ma pedig már valóság!
Idén, év elején fogant meg az álom megvalósításának gondolata. Természetesen féltem, hogy egy hosszú utat hogy bírok majd fizikailag, ezért egy közelebbi úti cél mellett tettem le a voksomat, ami Ausztria volt. Szállást erre a célra működő weboldalon, a tervezett túrára szűrve foglaltam, ügyelve arra, hogy ingyenesen visszamondható legyen. Miért? Aki autoimmun haverral kel, és fekszik, jól tudja, milyen kiszámíthatatlan, meglepetésekkel teli életet jelent ez. Bármikor, a legváratlanabb pillanatban (és persze a legkellemetlenebb helyzetben) lángolhatnak fel. Engem egy ilyen mondhatni mozgásképtelenné is tett a minap. Szóval tetszik, vagy sem, erre számítani kell.

Fontos egy ilyen nagyobb út esetén tisztában lennünk saját képességeinkkel, határainkkal. Mindig, így ekkor is elengedhetetlen az őszinteség önmagunkkal, mérlegelnünk kell, mennyit bírunk. Helénát és magamat figyelembe véve 3 nap, 2 éjszaka mellett döntöttem.
A szállás keresésénél az alábbi feltételek szerint szűkítettem le a kört: túrázás, és apartman. Miért apartman? A diétám miatt. Glutén-,laktóz-, és szójamentesen érkezem, emellett tekintve, hogy túrázni, természetet látni mentünk, szükségtelen lett volna olyan éttermek felkutatása, ami a diétámnak megfelel. Ezen kívül nem kellett aggódnunk azon, hol találunk olyan boltot, ahol a kirándulásra felszerelkezhetünk élelemmel, és vízzel. Ez is plusz idő! Ha ezek nem lennének nyomós indokok, az mindenképpen mellette szól, hogy költséghatékonyabb megoldást jelent.
Nos, fentiek szerint leltem egy, a képek alapján tökéletesnek gondolt apartmanra, amely Sankt Johann Im Pongau településen található, Lehenhof volt. Kiemelt figyelmet szenteltem a hűtő meglétére azért, hogy itthonról vitt ételeinket az osztrák szálláson is tárolhassuk gond nélkül. A cél ugyanis a költséghatékonyság volt. Tudtam, hogy kint kajára nem szeretnénk áldozni.

Tervezés

A szállást januárban foglaltam, és az utat május végére terveztem, így kerek 4 hónapom volt arra, hogy tökéletesen megtervezhessem az egész utat, elejétől, a végéig. Tény, és való, nekem nem okozott gondot a szervezés, merthogy imádom! Viszont nem mindenki bír el ezzel, ezért lássuk én hogyan csinálom:

1. Lista írása:
   
   Piszkozatot kezdtem el írni arról, hogy körülbelül mit, és mennyit kell vinnünk ételből, és vízből, ezenkívül elkezdtem vezetni azt, hogy mikre lesz szükség, mi az, amit feltétlenül el kell, hogy csomagoljunk a bőröndünkbe. Ha az utolsó pillanatban írtam volna ezeket össze, a kapkodásban, vagy csupán az idő rövidsége miatt kimaradhatott volna bármi, ami fontos. Így viszont nyugodtan tudtam vázolni mindezt, és igen, volt olyan, hogy áprilisban jutott eszembe olyan tétel, ami februárban még nem!
   
   
2. Gondolkodjunk előre:
   
   Elengedhetetlen, hogy előre gondolkodjunk, és felkészüljünk minden eshetőségre, így amellett, hogy a mindennapi gyógyszereinket (ha van) visszük, ne feledkezzünk meg diagnózisainkról sem! Szükséges olyan alap pirula is, mint fájdalomcsillapító, kálcium (egy esetleges allergiás reakciónál), vagy fásli, ha félrelépnénk. Ezzel nem bevonzunk valami rosszat, csupán felkészülten érkezünk majd az idegen országba. Fontos az is, hogy miután meggyőződtünk az ottani időjárásról az adott időszakra, készüljünk fel annak ellenkezőjére is. Én is így tettem, és ma is áldom érte az eszemet! :D Kaja szempontjából is többet vigyünk, mint szeretnénk!
   
   
3. Takarékoskodás az idővel:
   
   Rengeteg időt vesz el a tervezés, az utánajárás, hogy mit nézzünk meg, merre menjünk, és szerintem kár azt a pihenésünk idejéből elvenni. Éppen ezért előre utánanéztem, hogy a hely, ahol megszállunk pontosan milyen részen található, és mit célszerű arra megnézni. Jó, ha van B tervünk, mert például mi is úgy jártunk, hogy az egyik szurdok, ami a fő célunk lett volna, nem nyitott ki végül. Egy szó mint száz, a listámon szerepeltek a céljaink, méghozzá napi bontásban! Minden célnál pedig ott volt a pontos cím, nyitvatartással, belépők árával. Így könnyű volt anyagilag is kalkulálnunk.

 
Saját fotó / Ausztria, Sigmund Thun Klamm

Bárhová utazzunk is, nagyon fontos, hogy telefonunkat előző este teljesen töltsük fel, készüljünk térképpel (működő appal akár a telefonon), és legyen nálunk elegendő folyadék! Ha túrázni indulunk (főként autoimmun haverokkal), azt ne egyedül tegyük, illetve kifejezetten a célra készült ruházatban! Ez csökkenti az esetleges sérülések lehetőségét, és bármi probléma adódna, társunk tud támogatni, szükség esetén segítséget hívni. A természet látogatásakor ne feledkezzünk meg a rovarok elleni védelemről, legyen nálunk kullancs-, és szúnyogriasztó, illetve magas faktorszámú naptej is.

Adjunk magunknak kellő időt a tervezésre, pihenjünk közben, de egyúttal élvezzük ki az utazásnak, pontosabban annak előkészítésének szakaszát, hiszen ez az alapja az egésznek. A következő cikkben útnak indulunk, elmesélem hogyan csomagoltunk be, és hogyan telt az út, egyáltalán mennyire volt sikeres a tervezés.

Shania Twain többszörös grammy díjas, kanadai énekesnő. Sokakat foglalkoztatott az, hogy 15 éve miért nem készít új albumot. Az énekesnő elmondta, hogy ennek oka olyan problémák a hangszalagjaival, amely a Lyme-kór egyik  jellegzetes tünete.

A hangom elvesztését úgy éltem meg, mintha egy darab halt volna meg belőlem. Dalszövegíró vagyok. Készen álltam arra, hogy továbbra is dalokat írjak, és elfogadtam, hogy soha többé nem leszek az, aki előadja őket.

Kép forrása: IN Magazine

De mi is az a Lyme-kór?

Bakteriális fertőzés, melyet kullancsok terjesztenek. Először bőrtüneteket, majd idegrendszeri elváltozásokat okoz, kezeletlen esetben ízületi fájdalmakhoz vezet. Tünetei többek között lehet a rossz közérzet, fejfájás, Lyme folt, szemmozgató idegek károsodása, végtagzsibbadás, kóros feledékenység is. A kórról bővebben itt lehet olvasni.

Twain azt a bizonyos Lyme foltot észlelte először magán a kétezres évek elején. Ezután gyorsan diagnosztizálásra is került a kór, hangja elvesztését egy évvel később kezdte észlelni. Évekbe telt kitalálnia mi az, melyik terápia, ami segíthet neki a továbbiakban.

Az énekesnő tehát szembenézett helyzetével, és nem adta fel. Tudjátok ahhoz, hogy ilyen cikket elkészítsek kutatnom kell, ezt Shania esetében is megtettem. A rengeteg cikk, interjú elolvasásának köszönhetően pedig tisztában vagyok azokkal a magánéleti nehézségekkel, amikkel a nőnek meg kellett küzdenie. Miért írom le mindezt? Fontosnak tartom, hogy rávilágítsak minden hírességre itt, a blogon, a hétköznapi oldalukra. Shania Twain is éppúgy küzdött és küzd az élet által elésodort megpróbáltatásokkal, mint mi, hétköznapi emberek. A legfontosabb pedig, hogy ezek ellenére sem adta fel, nem engedte el azt, ami a számára a legfontosabb, a hangját. Beiratkozott egy iskolába, ahol újra megtanították gyakorlatilag énekelni.

Azt az időt, amíg távol voltam, arra használtam, hogy visszakapjam a hangomat.

Visszakapta, 2017-ben már új dallal jelentkezett. Hozzá hasonlóan nekünk is meg kell találnunk a kiutat helyzetünkből. A betegségeink elvehetik azt, ami a világot jelenti nekünk, ha hagyjuk. Mindenkinek elsődleges feladatának kell éreznie a megoldás felkutatását, nem szabad engedni azt, hogy egy darab elvesszen belőlünk.

A cikkhez felhasznált forrás: https://themighty.com/2017/07/shania-twain-lyme-disease-losing-voice/ 

A világ rohan, az elvárások az idővel hatványozottan nőnek, az életet meg savanyú arccal lehet túlélni. Túl kövérnek vagy épp soványnak látjuk magunkat, nem tetszik a fizimiskánk sehogy sem a kirakatban tükröződve, folyton elégedetlenkedünk, másokkal is. Nehéz megfelelni, egyáltalán lehet? Betegség betegség hátán lovagol, a szegénység az út közepén táncol, politikától jajveszékel a tévé, és még így is van, aki színt visz most a soraim közé. Ő Brigi, akinek írását olvashattátok már itt, a blogon.

Kép forrása: Pinterest

Brigitta és haverja már a születése pillanatában eggyé váltak, a császármetszéssel érkezett lány lábain nem  volt bőr. Az orvosa széttárta karjait, fogalma sem volt, mi okozhatta, végül a Budapestre felkerült csecsemő diagnózisát egy ottani szakorvos állította fel. Ez a "haver" az Epidermolysis Bullosa.Három súlyossági fokát különböztetik meg, Brigi abba a csoportba tartozik, akiket a legsúlyosabb érint.

A betegség tünetei a viszketés, bármilyen hétköznapi trauma, sérülés azonnal nyílt sebet okoz, jobbik esetben hólyagossá teszi a bőrt. Ebben a típusban deformálódnak a végtagok (az összes kéz-és lábujj), illetve a hólyagképződés érinti a nyelőcsövet, és a nyálkahártyát is. Az utóbbi két - három évben emiatt a lány már csak pépesen tud étkezni. A sebek elhelyezkedésétől, és az időjárástól függően a közlekedést a négy fal között is komoly morfondírozás előz meg.
Brigitta születésekor édesanyja az egészségügyben dolgozott, így jelezte a gyermeken észlelt tüneteket főnökének abban a reményben, hogy hasznos információval tud szolgálni a család számára, ám az anya különös batyut kapott tőle az elkövetkező időszakra: hagyja ott csecsemőjét a kórházban, mert úgy sem lesz belőle semmi! Nos, nem így történt!

Brigi korán kényszerült felnőni, de betegségének köszönhetően empatikus ember lett belőle, értékeli az apró örömöket, a belső szépséget. A lány sugárzik, pozitív hozzáállással bír, és nem adja fel! Mi segít neki a mélypontokból kievickélni, és állapotának javításában?

Az, ha a mélypont elkezd magasabbra kúszni. De komolyan! Ha mélyen vagyok, akkor az tényleg nagyon mély. Olyankor magamba fordulok, meg akarok szűnni létezni, zenét hallgatok, filmezek, terelem a figyelmem, korlátozom a kommunikációt. Aztán egyszer csak ez a mélység elkezd emelkedni (javul az állapotom, már 1-2 kötéssel kevesebb kell, ilyen kis apróságok), és máris minden jobb. Hát ez biztos nagyon elcsépelten hangzik, de a pozitív hozzáállás segít, esetemben épp a fordítottja; merthogy általában, amit elgondolok, eltervezek az mindig ellenkezőképpen sül el, szóval általában a rosszabb eshetőségre gondolok, és szinte biztos, hogy nem következik be; ergó javulás áll be egy bizonyos idő után. Igen, fordítva vagyok kötve. De ez eddig mindig bejött!

Szomorú, elkeserítő szembesülni azzal, hogy ma, amikor természetes a különféle bőrszín, nemi identitás, még mindig nem tudjuk, hogyan kell tolerálni. Tolerálni azt, ha valaki másképp néz ki, mint jelen esetben Brigi, betegsége folytán. Bámulás, sugdosás, félhangos megjegyzések jellemzik az emberek hozzáállását. Hogyan kell reagálni akkor a látható tünetre?

Most szeretnék magamból kiindulni, hogy én miként kezelek egy külsőleg más embert; vetek rá egy pillantást, és tovább megyek. Nem bámulom. Nem szuggerálom, hogy felfigyelhessen arra, hogy „hé! Kiszúrtalak, látom rajtad...”. Ha észreveszi épp, hogy nézem, akkor próbálok rámosolyogni a szemébe nézve és utána tovább menni. Nem megyek oda hozzá megkérdezni mi történt vele. Nem hívom fel mondjuk a mellettem álló figyelmét, hogy „júúj, odanézz!”, és nem teszek magamnak se félhangos megjegyzéseket az illetőre. Én csak azt szeretném, hogy ha az emberek csak lazán elsétálnának mellettem és épp csak annyi figyelemre méltatnának, mint bárki mást az utcán. Mivel nem részei az életemnek, nem is akarnak komolyabban azok lenni, ezért nem szeretném, hogy csak a saját kíváncsiságuk csillapítására, vagy egy jó napi téma gyanánt mondjuk egy baráttal megállítanának és kérdeznének, végül pedig, mivel amúgy is elég hasba akasztósak erre a válaszok, végül sajnálni kezdjenek. Utálom a kínos csöndeket, mert mindig én érzem magam kellemetlenül.

Brigi

Szeretném azt hinni, hogy a tolerancia a kegyetlenségekkel tűzdelt modern világunkban tanítható, és tanulható. Figyeljünk oda egymásra, ne tévesszük szem elől azt a fontos tényt, hogy a külsőségek jelentéktelen fényjátékok, és az igazi csoda belül él mindenkiben!