Most valahogy nehezebbek az ujjaim, határozottabb a billentyűzet, másképp fog a virtuális papírra. Réka története súlyt ad a léleknek, színeket elnyűtt világunkba, zajt csap a néma hétköznapokban. Arra késztet, figyeljünk testünk apró rezzenéseire, biztat, felemel. Általa rábukkanhatunk a bennünk mélyen bujkáló, harcos erejére.

Kép forrása: Pávó Réka

Kezdjük az elején! Rékát tavaly ősszel akut limfoid leukémiával (ALL) diagnosztizálták. Az első figyelmeztető jelek a testét elborító kékeszöld, és lilás foltok voltak, a korábban energikus lány folyton fáradttá, bágyadttá vált, majd az egyik bölcsességfoga, és az azt körülvevő íny súlyos begyulladása kiáltott segítségért. A fogat végül ki kellett műteni. Hétköznapinak tűnő jelek, amelynek mind, egytől egyig tudnánk kedvesebb nevet adni, jobb helyre ültetni az autoimmun találkozón.
A fenti tünetek csupán három hét alatt komoly bulit csaptak a lány szervezetében, aki akkorra már májsárga színben pompázott, és nem tudott lábra állni sem. Ennek ellenére félrediagnosztizálták!

Engem 4 orvos kezelt el és legyintettek könnyedén a panaszaimra, köztük a céges üzemorvosunk sem vette komolyan a tüneteim, ezért akarom felhívni az emberek figyelmét arra, hogy az ÉLET óriási kincs és mindent ki kell élvezni. Szívből élni, enni, utazni, szeretni, szeretkezni és megélni minden pillanatot.

Az ALL olyan kezelési módokat kíván meg, mint a kemoterápia, sugárkezelés, majd a csontvelő transzplantáció, gyógyulási esély felnőtteknél 25-40%. Ennek ellenére - ahogy Réka fogalmazott - ember feletti erővel fogadta a diagnózist, és bizakodó. Mindent megtesz testéért, szigorúan betartja az orvosa utasításait, az étkezésre vonatkozó speciális szabályokat, és törődik lelkével is különböző meditációs módszerekkel.

Ahogy a Lány kilenc parókával című film hősnője, úgy Réka is csodálatos módon festi színesebbre a világot, és nyújt maga is segítő kezet nem csak rákkal küzdő társainak. Mindenkinek vannak mélypontjai, amikből káprázatos, egyedi módon evickélünk ki újra, és újra, ahogy ő is teszi ezt.

A legkeményebb fából faragtak, tökös vagyok és nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak vagy zuhanjak a mélybe. Ha sírok kizárólag a wc-n teszem, zárt ajtók mögött. Ez nem gyengeség, és nincs igényem arra sem, hogy ezt bárkire is zúdítsam mert az nem én lennék. Én, én vagyok. Egy óriási harcos és egy jelenleg még tojáshéjban lakozó születendő Főnix madár.

Nem gondolom, hogy sajnálkozásnak kellene helyet adnunk őt olvasva, egész egyszerűen nincs kellő hely, sem idő rá. Réka penetráns karizmája elér mindenkihez olvasott formában, kár lenne elvesztegetni azt az erőt, amit nyújt azoknak, akik őt olvassák. Nem állt meg a diagnózissal létezni, működni, hanem fotósból bloggerré vált, írásba kezdett. Hiszem, hogy képesek lehetünk tanulni tőle, engedni, hogy inspiráljon. Várjuk együtt a gyógyulását! Első randevúja az akut limfoid leukémiával ide kattintva olvasható, a blogot pedig itt éritek el.

Mit tanácsol a betegeknek, és azoknak, akik egészségesen élhetik mindennapjaikat?

Állandó életigenlést javaslok. Tűzzetek ki célokat magatok elé, éljétek meg bátran a terápiák, kezelések alatt a legbensőbb éneteket. Én azt szoktam játszani jelmezben, parókában és sminkben, hogy wonder woman vagyok. Általában még a visitek előtt, hogy ne nézzenek komplett hülyének az orvosok. Bár néha úgy érzem magam, mintha egy szerepjátékos pornó castingra mázolnám ki magam. Soha nem szabad feladni a küzdelmet, mindig, minden esetben megéri harcolni, mert az élet maga a csoda és az állandó körforgás időtlen gépezete.

Párhuzam SM nagyi történetéhez. Írta és illusztrálta Eszter.

Kép forrása: Éva magazin

27 éves lettem én, de nincs sem meglepetés sem költemény. Pesszimistán hangzik? Igen, bár nem ilyen célt szolgál ez a mondat. Nem vagyok pesszimista alkat. Inkább csak segít elkezdeni egy olyan történetet, amit nehéz leírni. Miért? Mert nincs benne sem ajándék, sem csecse-becse.

            Az esküvőnk előtt másfél hónappal döntött úgy, hogy Ő már nem bírja ezt velem folytatni. Nem azért mert kiszeretett belőlem, hanem mert már nem bírja a sok negatív dolgot, ami az elmúlt időszakban velem történt a betegségem miatt. Nem érezte magát boldognak. Betegségmentes, nyugodt életet szeretett volna. Olyat, ahol egészséges vagyok, nincsenek fájdalmaim vagy hányok havonta legalább egyszer. Olyat, ahol boldog Ő is és én is és éljük azt az életet, amit a társadalom, a szülei, a környezete elvár. „Biztos ezt akarod, kisfiam?” – kérdezte egyszer az anyukája, amit később megosztott velem is. Kezdetben nem gondolkodott ezen, mert szeretett. Engem viszont mellbe vágott. Úgy éreztem, hogy ellopok tőle valamit, ami természetes, ami járna neki. Hogy akadály vagyok a tökéletes élethez, ahol dolgozunk, egymásra mosolygunk, majd másnap kezdünk mindent elölről. Ahol én már meghallgatom Őt és nem generálok problémákat, hogy azokkal a központban legyek. Ahol a figyelmem és a törődésem teljesen felé irányul. Ahol megfőzöm a kedvenc kajáját, majdnem minden nap és ahol izmos, fitt, nem sovány, törékeny nő vagyok. Ahol nem mondják nekem azt, hogy „nem tudok nőként tekinteni rád, mert sovány vagy és gyenge és törékeny”. Ez a kérdés csak fél év után érte el nála a hatását. Célba értek és Őt is mellbe vágták. Mert rájött, hogy nem akarja ezt.

            Tökéletes ábrándok, egy tökéletes világban. A valóság viszont továbbra is az, hogy 43 kiló vagyok, minden nap fájnak az izmaim, ízületeim. Nem tudok beülni a kádba fürdeni, nem tudok guggolni, sőt térdelni sem. Eldeformálódnak az ujjaim. És próbálom megszokni ami most a testemmel történik. Ez nekem is kihívás, nemhogy neki. Ő csak látott engem, én viszont éreztem is mindazt, ami bennem lezajlik. És még úgy érzem, hogy kellően jól kezeltem azt, amit kaptam.

            Fél év telt el azóta, hogy elment. Haragszom-e rá? Nem. Elfogadtam a döntését, mert úgy gondolom, minden joga megvan ahhoz, hogy azt az életet élje, amit elmondott nekem. És miért nem hitt abban, hogy ebből van kiút?Mert szerinte nem változnék meg. A kapcsolatunk alatt sem tettem eleget a gyógyulásért. Ezekkel a mondatokkal nem tudtam mit kezdeni. A véleményét nem tudtam megváltoztatni, mert már nem hitt a „mi”-ben. Hogy szeretem-e még? Igen. Valószínűleg sokáig is fogom, mert azt hittem Ő az, akivel leélem az életem. Sok minden emlékeztet rá, így nehéz is lesz belőle kiszeretni. Mégis, miért örülök, hogy így döntött? Mert most magam vagyok. Én én! Saját magammal foglalkozom, minden figyelmemet magamra fordítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy meggyógyuljak. És hála neki jól haladok. Igen, hálás vagyok neki. Mert adott az élettől egy pofont. Mert felszabadultam, nem érzem magam többé tehernek. Nem izgulok azon, hogy a betegségem bárkinek is probléma. Mert rájöttem, hogy akik szeretnek, azok elfogadják a helyzetemet és úgy szeretnek, ahogy vagyok és amilyenné leszek. És beteg vagy egészséges leszek-e? Egyértelműen egészséges, mert szívemmel és az eszemmel tudom, hogy képes vagyok meggyógyulni. Mert magamat így is elfogadom és szeretem, betegen és egészségesen is, mert tudom, hogy ennél többet és nagyobbat akarok. Mert hiszek saját magamban és a szervezetemben. Hiszem, hogy képes a szervezetem meggyógyulni Mert rájöttem, hogy mindezt nem érte kell tennem, hogy neki kevesebb gondja legyen az életben, hanem magamért.

            27 éves lettem én, nincs se meglepetés se költemény. De jövőre jobb lesz.

Könnyű hangzatos ígéreteket tenni, főleg magunknak, talán kicsit becsípve, csinosan kiöltözve Szilveszter éjjel, ám amikor annak betartására kerül a sor, megingunk, azonnal vagy késlekedve, de feladjuk. Ma reggel a rádiót is foglalkoztatta ez a vicces tény, és az, hogy első helyen szerepel a fogadalmak rangsorában a mozgás. Kígyóznak a sorok az edzőtermek előtt, amik az idő előrehaladtával jócskán megcsappannak, talán el is tűnnek.

Sosem voltam az a fogadkozós típus, legalábbis nem kötöttem az Újévhez, ezért úgy döntöttem - kicsit a tudat alattim unszolására - hogy kipróbálom, milyen is ez. Ide kattintva olvashatóak azok a bejegyzések, amelyek a mozgás témakörében íródtak tavaly, a sorozat Az én mércém nevet kapta.
Rendkívül nagy kihívás volt visszatérni (legalábbis megpróbálni) a mozgáshoz, hiszen a testem cseppet sem a régi, és teljesen kifordulva önmagából, másképp reagál az intenzív edzésre, hiába a fokozatosság elve. Túl vagyok egy mélyponton, ami a kezdeti sikert követte, ugyanis azt az állapotot nem sikerült azóta sem elérnem. Végül kiderült ennek oka, de ez egy másik történet. Akkor mit és hogyan fogadtam meg?

Kép forrása: Pinterest

Hosszú ideje kacérkodom a jógával, többször vágta arcomba az internet is, hogy mennyire jótékony hatással bír a stresszre, azaz annak kezelésében mennyit segít, javítja a testtartást, ami, mint ülőmunkát végzőnek, igencsak rám férne. Ezen kívül gyakorlatilag a test működését is támogatja, nem beszélve az önbizalom tuningolásáról. Szóval tudtam, kell nekem! Otthon nekileselkedtem, ám hiányzott a húzóerő, és képtelen voltam birokra kelni az önmagam elé támasztott elvárásokkal. Végül valahogy úgy hozta a sors, hogy az ünnepek okozta álmatlanságtól szenvedve, egy késő este, derült égből valami mozgásra késztette a kezem, olyannyira, hogy érdeklődő üzenetet írt az egyik kiszemelt jógateremnek. Ez még semmi! Szinte azonnal választ is kaptam, így a lelkesedés már nem tudott elkerülni.

Egy szó, mint száz, az új év első szombatját jógával kezdtem. Magánórát választottam, számomra ez az ideális. Az oktató nyitott, kedves volt, a betegségeim átbeszélésével kezdtük az órát. Annak ellenére, hogy kerek három éve nem edzettem (leszámítva a túrázást, és a korábbi próbálkozásaim), nem akartam meghalni, nem kapkodtam levegőért vagy fohászkodtam Istenhez szabadulásért. A legfontosabb pedig, amiért maradni is szándékozom emellett a mozgásforma mellett az az, hogy nincs szükség a határaim feszegetésére, szenvedésre, erőlködésre. A testem, és a lelkem a saját tempójában fejlődhet!

Tény, és való, aznap már nem sokra voltam használható, de úgy gondolom autoimmun nyavalyák gardedámja mellett, ilyenkor nem is kell másra időt szakítani, mint pihenésre a nap hátralevő részében. Másnapra már kiadós izomláznak lettem boldog gazdája, nem is gondolná az ember, milyen helyeken lehetséges ez! :)
A jóga nem vett el tőlem semmit, pusztán adott! Másnap is ugyanannyira ölelte lelkemet, és számított az, hogy megtettem azt a lépést, amit elterveztem, hozzájárultam a testem, lelkem jólétéhez. Hihetetlen módon nyugodtabban telnek az órák, a fel-felbukkanó fájdalmakat, nyűgöket is más fényben megvilágítva látom. Kicsit azt hiszem üzemanyagot kaptam tőle.
Meddig marad így? Kíváncsian várom, mindenesetre fogadom, hogy idén, rendszeresen jógázom!