Párhuzam SM nagyi történetéhez. Írta és illusztrálta Eszter.

Kép forrása: Éva magazin

27 éves lettem én, de nincs sem meglepetés sem költemény. Pesszimistán hangzik? Igen, bár nem ilyen célt szolgál ez a mondat. Nem vagyok pesszimista alkat. Inkább csak segít elkezdeni egy olyan történetet, amit nehéz leírni. Miért? Mert nincs benne sem ajándék, sem csecse-becse.

            Az esküvőnk előtt másfél hónappal döntött úgy, hogy Ő már nem bírja ezt velem folytatni. Nem azért mert kiszeretett belőlem, hanem mert már nem bírja a sok negatív dolgot, ami az elmúlt időszakban velem történt a betegségem miatt. Nem érezte magát boldognak. Betegségmentes, nyugodt életet szeretett volna. Olyat, ahol egészséges vagyok, nincsenek fájdalmaim vagy hányok havonta legalább egyszer. Olyat, ahol boldog Ő is és én is és éljük azt az életet, amit a társadalom, a szülei, a környezete elvár. „Biztos ezt akarod, kisfiam?” – kérdezte egyszer az anyukája, amit később megosztott velem is. Kezdetben nem gondolkodott ezen, mert szeretett. Engem viszont mellbe vágott. Úgy éreztem, hogy ellopok tőle valamit, ami természetes, ami járna neki. Hogy akadály vagyok a tökéletes élethez, ahol dolgozunk, egymásra mosolygunk, majd másnap kezdünk mindent elölről. Ahol én már meghallgatom Őt és nem generálok problémákat, hogy azokkal a központban legyek. Ahol a figyelmem és a törődésem teljesen felé irányul. Ahol megfőzöm a kedvenc kajáját, majdnem minden nap és ahol izmos, fitt, nem sovány, törékeny nő vagyok. Ahol nem mondják nekem azt, hogy „nem tudok nőként tekinteni rád, mert sovány vagy és gyenge és törékeny”. Ez a kérdés csak fél év után érte el nála a hatását. Célba értek és Őt is mellbe vágták. Mert rájött, hogy nem akarja ezt.

            Tökéletes ábrándok, egy tökéletes világban. A valóság viszont továbbra is az, hogy 43 kiló vagyok, minden nap fájnak az izmaim, ízületeim. Nem tudok beülni a kádba fürdeni, nem tudok guggolni, sőt térdelni sem. Eldeformálódnak az ujjaim. És próbálom megszokni ami most a testemmel történik. Ez nekem is kihívás, nemhogy neki. Ő csak látott engem, én viszont éreztem is mindazt, ami bennem lezajlik. És még úgy érzem, hogy kellően jól kezeltem azt, amit kaptam.

            Fél év telt el azóta, hogy elment. Haragszom-e rá? Nem. Elfogadtam a döntését, mert úgy gondolom, minden joga megvan ahhoz, hogy azt az életet élje, amit elmondott nekem. És miért nem hitt abban, hogy ebből van kiút?Mert szerinte nem változnék meg. A kapcsolatunk alatt sem tettem eleget a gyógyulásért. Ezekkel a mondatokkal nem tudtam mit kezdeni. A véleményét nem tudtam megváltoztatni, mert már nem hitt a „mi”-ben. Hogy szeretem-e még? Igen. Valószínűleg sokáig is fogom, mert azt hittem Ő az, akivel leélem az életem. Sok minden emlékeztet rá, így nehéz is lesz belőle kiszeretni. Mégis, miért örülök, hogy így döntött? Mert most magam vagyok. Én én! Saját magammal foglalkozom, minden figyelmemet magamra fordítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy meggyógyuljak. És hála neki jól haladok. Igen, hálás vagyok neki. Mert adott az élettől egy pofont. Mert felszabadultam, nem érzem magam többé tehernek. Nem izgulok azon, hogy a betegségem bárkinek is probléma. Mert rájöttem, hogy akik szeretnek, azok elfogadják a helyzetemet és úgy szeretnek, ahogy vagyok és amilyenné leszek. És beteg vagy egészséges leszek-e? Egyértelműen egészséges, mert szívemmel és az eszemmel tudom, hogy képes vagyok meggyógyulni. Mert magamat így is elfogadom és szeretem, betegen és egészségesen is, mert tudom, hogy ennél többet és nagyobbat akarok. Mert hiszek saját magamban és a szervezetemben. Hiszem, hogy képes a szervezetem meggyógyulni Mert rájöttem, hogy mindezt nem érte kell tennem, hogy neki kevesebb gondja legyen az életben, hanem magamért.

            27 éves lettem én, nincs se meglepetés se költemény. De jövőre jobb lesz.